bábeli reggeli

szavak jutnak eszembe, hogy encephalitis, meg
holunderszirup. mint a dobókockákon a számok,
olyan esetlegesek. vagy amikor sláger egyik sora
beragad, irracionális, hogyan bukkan fel bennem
korda györgy. most, hogy anyám szétes, félrebesz,
a nyelvi kapcsolatunk akadályozott. mikor változtat-
juk meg a szemléletet? kérdezi, majd én is, mit ért
ezalatt, aztán semmi válasz. vagy miközben ránéz
a paradicsomra, közli velem azt, hogy palacsintát
enne. ezután a terítőt kezdi simogatni, ami alma-
mintás. nem jól van ez így, nem jó, nem valódi.
biztosan a morfium teszi, de honnan lehet tudni,
meddig jön a szó, és mi helyett beszél a némaság.




bábuk

felfogtam az esést, ugyanakkor fel
nem foghatom; csupán egy másodpercre
vettem le róla a tekintetem, amikor
szelíden megimbolygott, és lassan
hátrafele dőlt. egy pillanat alatt
a földre került, de puhán gördült alá,
épphogy megállt a küszöb felett
a tarkója. hálóingje felcsúszott, én
görcsösen markoltam a vállát,
kész lettem volna kitépni húsát
is, csak meg ne sérüljön. nem ütötte
meg magát, ült a padlószőnyegen,
tehetetlenül, ahogy egy marionett,
és várt, míg a szomszéddal ketten
nyúltunk a hóna alá, hogy az ágyba
tegyük. másnapra persze majdnem leszakadt
a bal karom, akár egy bábunak.




matrica mortuorum

egyelőre a végére értél. nézz vissza holnap,
ha szeretnéd további emlékeidet is látni!
az emlékezés lerágott csont. a nosztalgia
meg olyan szirup, amitől összeragad az
idő. le akarom vetni magam egy perc-
mutatóról, hogy szabadesésben végre
súlytalanná váljak. vagy cibáljam ide,
hogy mi jut eszembe egy madeleine-
süteményről? kizárólag proust, és
semmi más. de az esték, amiket marcel
ajándékozott nekem, megtalált idők.

át a féregjáraton. furakodom valami űrbe,
vékony, csőszerű képződmény. a tér pontjai
kaotikusan összekötött állapotban vannak.
rózsa utca, millergasse, brixton road, csillag-
képzelgések, otthonra lelni seholban. a hold
egy dobverőujj, óraüvegköröm. szinte látni
a kaszást a déli égbolton. lélegzik még a
paplan? leoltani a lámpát mindig félelmetes.
hogy könnyű álmot hozzon a gyógyszer,
filmet nézek ábrahámról, naponta pár jelenet,
majd rászáll a szemhéjamra egy fekete szender.

a kereszteződésnél megszűnik lenni a van.
nem kering tovább a gondolat, töredékek,
morzsa hull alá. a kenyeret isten visszaveszi,
és nem tudom, mit ad helyette. valami
delíriumot? vagy magát az ürességet,
amivel eltelít, ha megítél? de hol van az, aki
nincsen? bennem? kívülem is? mindenütt,
vagy talán egy ételfoltos kötényben,
ami egy szögre akasztva lóg, miután
megőrizte családi étkezések, ünnepi
menük, és a szánkon kiszaladt szitkok,
összeveszések pecsétjeit? a végén úgysem
marad más a kezemben, mint a halotti
anyakönyv, amit lapozgatok, míg élek.