Könnyű, nyári ruha
(szerető mondja szeretőnek)

Feldob már az, ha csak gondolok rád,
szinte látom a könnyű nyári ruhát,
ami hoz felém.

A lábad, a combod, mint az ígéret,
amit egy nő férfinak ígérhet,
a mozdulatodban.

Valahogy minden egyszerre dobban,
a szív, csak éppen vidámabban,
s az erekben a vér.

Feldob már az, ha csak gondolok rád.
S ha majd leveszem rólad a ruhát,
a székkarfára teszem

gondosan, mert akit magával hoz,
fontos nekem, s kell a varázslathoz
ennyi – ami ott és velünk.



Talán emlékként

Ahogy a tested, ahogy hozzám.
Ahogy nyugodtan, önfeledten.
Ahogy még soha.

Nem is hiszem. Miért is írom
le mindezt, miféle vallomást
készülök, neked.

Természetesen: odabújva.
Én meg, magamban, csodálkozom,
hogy épp így, ilyet.

Figyelmezem meztelen magad,
és magamat is megfigyelem,
mindez mivégre.

Talán az, ahogy rád hajolok,
ahogy megérintem a melled
a számmal, ahogy.

Ez rögzül az emlékezetben:
a mozdulat, beleremegek
újra és újra.

Az öröm, ami akkor és ott
átjárja a testem, az öröm
elkísér minket,

elkísér minket az ösvényen,
amelyen vakon botorkálunk,
nem tudni, hova.



Azt hiszem

Azt hiszem, elfáradtam.
Ha fáradt vagy, minden-
nek vége, kicsit émelyegsz
akkor, nem tudod, hogy
még meddig húzod.

Azt hiszem, elegem van.
Ha eleged van, nincs,
aki átsegítsen mindenféle
gondon, semmi sem jó,
ahogy van, éppen.

Azt hiszem, utolsó nap.
Aztán hajnalban fel-
ébredsz, csodálkozol, hogy élsz,
üzeneted nézed
telefonodon.

Azt hiszem, fáradt vagyok.
Lezárult már minden,
hajnalban szívdobogásnyi
indulat, falevél-
idő
, suttogod.