Ki az önsorsrontás szentje? Milyen volt a nyíregyházi színházlapítás láza és heve? Kié volt a csíkos irodalmi szatyor? Mitől jó egy alakítás? Ki mondta, hogy szar a jövő!? Milyen volt Mensáros László „iskolája”? Egy „jó” tanács: hagyd őket megbukni. Csikos Sándor az 1984 és 1993 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban töltött éveiről meséli ezeket, amikor a társulatnak vezető színművésze, rövid ideig igazgatója is volt. A teljes életútinterjú a „Csikos Sándor – kulisszák nélkül” című hamarosan megjelenő kötetben olvasható majd.

Az interjút készítette: Kornya István

Hogy jött be a képbe Nyíregyháza?

Stabil tájhelyünk volt, a Csokonai Színház rendszeresen járt át játszani. Valamikor ’84 elején, amikor megérkeztünk Debrecenből a busszal, a következő történt. Nagy András Laci, akit pályakezdő rendező korából ismertem, odalépett hozzám, és minden teketória nélkül azt mondta, szeretné, ha én játszanám el az Oszlopos Simeon címszerepét.

Ezt nevezik visszautasíthatatlan ajánlatnak.

Valahogy így. A már sokat emlegetett felállás egyik része megvolt: a bizalom. Nagy dolog, ha valaki azt mondja neked, benned látja egy következő munkájának a kulcsfiguráját, és érzed rajta, hogy nem viccel. A Debrecenben épp „megzápulni” látszó viszonyok közepette különösen erős lökést adott ez a mondat. Ráadásul egy értelmiségi figurát kéne játszanom, és az író is fontos volt, Sarkadi…


Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon, avagy: lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten – Hartmann Teréz, Csikos Sándor (Nyíregyháza, 1984, rendező: Nagy András László)

… aki a kor egyik jellegzetes, ellentmondásos, legendás értelmiségi figurája volt.

Tulajdonképpen egy „másik” koré. Azon a napon halt meg, ’61 április 12-én, Gagarin űrrepülésének napján, amikor Karcagról a második felvételimre Pestre érkeztem. Később mindenféle történeteket hallottam én is arról az éjszakáról, ivászatról, amikor Kondor Béla lakásának ablakából kizuhant, vagy kiugrott, vagy kilökték, és szörnyethalt. Tudtam, hogy debreceni születésű volt, ismertem A szökevény című könyvét. Ő is az önsorsrontó értelmiségiek sorába tartozott, akinek az egész lénye, meg nem alkuvó személyisége, békétlensége nagyon izgalmassá tette az Oszlopost. Pár évig be is volt tiltva, aztán Gábor Miklós – tessék, újra előbukkan az alakja – és Kiss Manyi játszotta. Nagy port vert fel az az előadás a Madách Színház stúdiójában, de a darab aztán nem futott végig a színházakon. Még évek múlva is volt abban merészség, hogy az új nyíregyházi társulat műsorra tűzi. Az ember azt érezte, hogy végre egy darab, ami igazán rólunk szól – nem egy történelmi dráma „kerülőútján”. Ez egy kortárs magyar történet volt.

Mitől volt „kortárs magyar történet”?

A darabban a kiábrándult ember életérzése talán a legizgalmasabb. Sarkadi az ’56 utáni csalódást írta meg, azt, hogy valami változik, de még rosszabb lett minden. A ’80-as években is ebben a „rosszban” éltünk, amivel meg is alkudtunk: ez van, ezt kell szeretni. Sarkadi Simeonja, Kis János viszont nem alkuszik meg se a korral, se önmagával. Azt mondja: ha nem lehet változtatni, javítani, akkor romboljunk, mert a rombolás által világosan kiderül ennek a rendszernek a lényege, képmutatása, kegyetlensége, embertelensége. Erre utal a cím második része: Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten. A jég verte szőlőjét egy karóval tovább verő, nekikeseredett, az Istennel perlekedő ember alakja Kis Jánosé, a festőé, aki minden emberi kapcsolatát szét­zúzza maga körül, művészi létét is ­ellehetetleníti. Nem ­tudjuk meg Kis Jánosról, hogy tehetséges-e, csak azt, hogy életének értelmét, az alkotást is feladja, mert ha festene, az is megalkuvás lenne. Maga körül mindent tönkretesz, és ebben a dúlásban, mások megalázásában társra talál a gonosz és kisszerű házmesternében. A mi változatunkban a maga ellen fordított késsel végül nem öli meg magát, csak megsebesül. Nem tud végezni önmagával, tovább kell élnie. Ez mindennél nagyobb büntetés az ő számára, ráadásul lebénul a keze, tehát alkotni se tud már többé… Reménytelenségünk, kilátástalanságunk látlelete.

Ez a művészsors nem azonos a Csikos Sándoréval…

Alkatilag sem ilyen vagyok – éppen ezért volt izgalmas színészi feladat. Nem mindegy, mikor kap meg az ember egy szerepet. Ehhez kellett egyfajta érettség, tapasztalat, megéltség, és hát az évek során sok mindent láttam magam körül. Sarkadi darabja pedig rettenetes sűrítménye, drámai forrpontja volt egy életérzésnek. Kis János nem eleve gonosz, romlott ember. A gonoszságig fokozott rosszat „valami” hozza ki belőle. Az a „valami” pedig a környezete, más szóval: a rendszer – ezt mindenki értette.

A címbeli név egy szentet jelöl. A szentet pedig a jóval azonosítjuk.

Amennyire tudom, az ókeresztény Simeon megítélése az egyházban évszázadokon keresztül ellentmondásos volt. Hosszú évekig egy oszlop tetején élt, kitéve magát gúnynak, megvetésnek, esőnek, szélnek, fagynak és a hívek rémült csodálatának, miközben önsanyargatásával felemész­tette magát. Mi ez? Istennek szentelt aszkézis? Öncélú magamutogatás? Volna könnyebik út is, de ő a nehezebbiket, a szélsőségeset választja. Kis János se tud megalkudni, beilleszkedni, alkalmazkodni, ahogyan ezt egyébként mindannyian tesszük, mert túl akarunk élni, kicsit mindig jobban akarunk élni. Neki csak a pusztítás marad, ez az ő reménytelen életstratégiája. Hiába elviselhetetlen, nézni is borzasztó, amit tesz, mégis az ő rémisztő igazságával azonosulunk. Azt érezzük, hogy az ő következetessége minden mocskával együtt becsületes. Elfogadhatatlan, követhetetlen, mégis tisztességes.

Milyen volt a nyíregyházi közönség reakciója?

Egy szűkebb, értelmiségi körben érdeklődést keltett, mondhatom, siker volt. Sarkadi özvegyének is tetszett, Debrecenből átjöttek barátok, kollégák. Az ember érezte, hogy a dolognak híre megy, hogy „történik” valami. Akkor még nem épült meg a mai Krúdy Kamara, a színház hátuljához hozzáépített stúdió, efféle stúdióelőadás se volt még azelőtt a városban. A Váci Mihály Művelődési Háznak egy színházi előadásra tulajdonképpen alkalmatlan terében játszottunk. De ez is passzolt. Körben ült a közönség – ami ott újdonságnak számított. Ez a felállás engem nagyon érdekelt, a közelség a nézőhöz rendkívül inspirált, és a darabhoz illőnek éreztem ezt is. Két néző között volt a székem, ahová néha beültem. Máthé Eta volt a gonosz Vincéné, akivel remekül értettük egymást.

Az Oszlopos Simeonban még vendégként játszott, a ’84/’85-ös évadot már a nyíregyházi társulat tagjaként kezdte.

Ebben szerepe volt annak is, hogy a „művház” vezetőjének a lánya, Pankotai Éva nagyon tetszett nekem. ’85-ben összeházasodtunk, a következő évben megszületett a fiunk, Sándor.

Talán voltak szakmai, művészi szempontjai is az átszerződésnek…

Egy izgalmas helyzetet, pezsgést érzékeltem ’84 tavaszán, amikor az Oszlopos próbái folytak. Nyíregyházának még csak pár éve volt önálló társulata, és amikor az alapító Bozóky István lemondott, két olyan ember vette át az irányítást, akiket jól ismertem. Az Oszlopost rendező Nagy András Laci ’73-ban volt végzős rendező, játszottam a debreceni vizsgarendezésében is, a Részeg esőben. Az új igazgató pedig Léner Péter volt, aki a Csokonaiban a Háztűznézőt és a Ványa bácsit rendezte, jól dolgoztunk együtt, fontos szerepek és előadások voltak ezek a pályámon. Engem a nyíregyházi közönség már ismert a tájelőadásokból, és azt éreztem – remélem, nem értettem félre! –, hogy Lénerék mint „húzónévre” építenek rám. A Sarkadi-darab próbái alatt kiderült, hogy ez a két ember akar valamit, engem is elkapott az „alapítói” láz. Ez az elevenség, ez a tűz már nagyon hiányzott.

Kik  „csiholták” még a tüzet?

A Főiskoláról frissen jött Schlanger András, Varjú Olga, Gados Béla, akik mind az én hajdani osztályfőnököm, Simon Zsuzsa tanítványai voltak. Szintén egyenesen a Főiskoláról érkezett Gellért Péter – a tragikus sorsú rendező, a Nemzeti Színház ötvenes évekbeli lelkiismeretének, Gellért Endrének a fia. Nagyon intelligens, finom ízlésű fiatalember volt, úgy tűnt, apja tehetségének és sorsának terhe nem nyomasztja. A Főiskola után tett rövid pécsi kanyar után érkezett Nyíregyházára Salamon Suba László. ’84 őszére már barátom és nagyszerű játszótársam, Simor Ottó is átszerződött Debrecenből. A következő évadban érkezett a társulatba Gaál Erzsi, akit még Pestről, a Fodor Tamás által alapított Stúdió K-ból ismertem, és aki saját amatőr színtársulataival már komoly nemzetközi sikereket is elért.

Hogyan illett egy vidéki színház társulatába Gaál Erzsi, aki a pesti alternatív világból érkezett, aki a színház kereteit feszegető rendező, nyughatatlan művész volt?

Léner nagyon bírta. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy köztük semmiféle bizalmas barátság nem volt, a munkán kívül nem is beszéltek egymással. Léner igazgatóként egyszerűen élvezte, hogy Erzsi energiája, izzása, játékstílusa, rendezői ötletei, örökös konfliktusai, az életét mindenestől – talán túlzottan is – a színháznak szentelő lénye „izgalomban” tartja a társulatot. De ehhez Léner kellett, aki „igazgatóból” tudta ezt kezelni. Színészként jól tudtam Erzsivel dolgozni a Bancbanusban, Grillparzer háromfelvonásos szomorújátékában, Aiszkhülosz Agamemnónjában. Érdekes látásmódú, extravagáns, nagyon mély, önmarcangoló, a színház határáig, annak lehetetlenségéig eljutó előadásokat rendezett, például Nádas Pétertől a Temetést. Léner erre az egész szakmát „lehozta” Nyíregyházára, mindenki rajongott az előadásért, én is. Az már egy másik kérdés, hogy ott helyben erre nem volt fogadókészség. Később is, amikor már igazgató voltam, állandó vita volt köztünk: milyen színházat kell csinálni, kinek csináljuk a színházat? Erzsi meg akarta rendezni a János vitézt, és amikor ennek híre ment, az összes iskola lemondta a gyerekbérletet, ami egy vidéki színház esetében megengedhetetlen. Végigjártam az igazgatókat, hogy megnyugtassam őket: „rendes” előadást fognak kapni. Végül én rendeztem meg, úgy, ahogy ez abban a helyzetben helyes volt, mesejátékként, a Nyírség Táncegyüttes közreműködésével.

Mit ajánlott ebben az alapítási lázban Léner?

Például Dosztojevszkijtől az Ördögök egyik főszerepét. Kiderült, hogy Salamon Suba megmondta Lénernek, csak úgy tudja elképzelni az előadást, ha én játszom Sztavrogint. Megint egy nagy lökés!

Mindenkinek bejött a számítása?

Nagyon is. Sztavrogin megront egy kislányt, és abban a jelenetben, amikor ezt megvallja, a színészi jelenlétnek egy addig nem tapasztalt, csak vágyott, remélt fokára jutottam.


Dosztojevszkij: Ördögök – Csikos Sándor, Juhász György (Nyíregyháza, 1984, rendező: Salamon Suba László)

Hogyan kell ezt elképzelnünk?

Nehéz erről beszélni. Lehet, hogy ez volna a titok? Megpróbálom elmondani a helyzetet: a színpad elején van egy lejtő, és ezen állva mondom el a kislány megrontását. Tulajdonképpen nem csinálok semmit, szokás erre azt mondani, hogy eszköztelenül játszom, pusztán csak létezem. Tudatosan cselekszem, mégis meg tudom haladni a tudatosságot. Látom magamat, ahogy ott állok, és világosan érzem, hogyan hatok a nézők értelmére és érzelmére. Tudom, hogy ezt én csinálom, de a hatást valójában nem én keltem, hanem az, akit játszom. Talán így… A közönség figyelmének, megrendültségének is vannak fokozatai, és az Ördögök előadásain azt érzem, hogy ez a szokottnál is sűrűbb, intenzívebb, erősebb. És ezt én teremtem meg! Nem egy alkalommal, hanem minden előadáson. A közönség hol ilyen, hol olyan, de ez mindegy is, mert én elkapom őket. Az ember azzal hitegeti magát, hogy ez átjön. A debreceni évek sok rossz kritikája után bele se merek gondolni, vajon az írástudók észrevették-e. De nem is érdekes. Legmélyebb bensőmben megélt élményeim között ez az egyik legfontosabb. Mensárosnak, aki pár év múlva játszik és rendez is majd Nyíregyházán, volt egy mondata: Nem játszani kell, hanem koncentrálni. Azt hiszem, öntudatlanul is ezt csináltam. Suba nem akart mindenáron újítani, de friss szemlélettel állt a munkához, és új lendületet adott a színészetemnek.

’84 december közepén megvolt az Ördögök premierje. Alig egy hónapra rá jött a Segítsd a királyt! bemutatója.

Rendkívül sűrű időszak volt, a két előadás próbái egy ideig párhuzamosan folytak. Egészen más világok, más nyelvezet, de mindkét előadás a dolgok, az élet, a lélek mélyébe hatol. A Segítsd a királyt! több volt, mint egy előadás. Már csak azért is, mert a szerző, Ratkó József személye különlegessé tette.

Azért, mert ott volt a próbákon, részt vett az előadás létrehozásában?

Nem csak azért. Miközben az életérzésünk kife­jezője volt a Sarkadi-féle „­rossz” is, komoly pezsgés, eleven értelmiségi élet folyt a városban. Amikor én odakerültem, már működött a Hangsúly elnevezésű élő irodalmi folyóirat, amit ­Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Antall István helybéli (később a Kossuth Rádióban szép karriert befutott, de sajnos korán elhunyt) rádióriporter és a színház rendezője, Nagy András Laci készített. A műsort leadta a Kossuth Rádió, szerepeltünk Pesten az FMK-ban, a Fiatal Művészek Klubjában is, ami akkoriban egy engedélyezett, mégis – ma így mondanánk – alternatív hely volt. Erről az adásról riport is készült a korszak legnépszerűbb (persze, mert egyetlen) ifjúsági rádióműsorában, az Ötödik sebességben. A Hangsúly művészi középpontja Ratkó volt.


Ratkó József: Segítsd a királyt! – Holl Istvánnal (Nyíregyháza, 1985, rendező: Nagy András László)

Miért éppen ő?

Egyrészt, mert itt élt, ezen a vidéken, Nagykállóban volt a könyvtár igazgatója. A „mi” költőnk is volt, és a kor egyik meghatározó alkotója. A Hetek elnevezésű költői körhöz tartozott, amelynek tagja volt még Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta és Serfőző Simon. Ők mind a hatvanas évek végén indulnak, József Attila, Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc költői hagyományához és világához kötődnek, a bartóki kultúrafelfogáshoz állnak a legközelebb. A miskolci Napjaink és a budapesti Új Írás költői. Mind vidékiek, nehéz sorsúak, többük a mélyszegénységből, a munkáslétből küzdötte fel magát, ’56 traumája meghatározó életélményük, Buda Ferenc börtönt is szenved a forradalom alatt írt versei miatt. Serfőző Simonhoz egy kedves színházi emlék is köt a ’90-es évek elejéről…

Halljuk!

Amikor szülőfaluja, a Szolnok melletti Zagyvarékas 650 éves volt, Simon írt egy drámát, és azt kérte, rendezzem meg színészekkel. Miért nem a falubeliek játsszák el? – kérdeztem. Cilával három hétre leköltöztünk, mindenki lelkesen segített, próbált, szöveget tanult, a fiatalok és a nyugdíjasok is – megpezsdült a falu. A darabban elhangzott a régi katolikus himnusz, a Boldogasszony anyánk, aminek a plébánoson kívül a volt párttitkár tudta csak hiba nélkül a szövegét. A neves koreográfus, Mihályi Gábor vezette akkor a Tisza Néptáncegyüttest, ők is bekapcsolódtak. A templom előtti térre két teherautó platójából alakítottunk ki színpadot. Nagy siker volt, a falu együtt ünnepelte saját magát. Igazi közösségi esemény volt.

Jó példa ez is ennek a körnek a gondolkodásmódjára, mentalitására.

Ratkó ennek a körnek meghatározó, erős hangú figurája volt, akkoriban, a ’80-as évek elején visszavonultan élt Nagykállóban. Nagy András műsorról műsorra követelte ki tőle a Segítsd a királyt! részleteit, amelyek el is hangzottak a Hangsúlyban. Ebbe csöppentem én bele, itt jutott rám egyszer egy részlet a drámából. Aztán a szerep rajtam maradt…

Erre Ratkó is áldását adta?

Hogy ez miként történt, nem tudom, de elégedett volt a személyemmel. Ide figyelj, király! – ez volt a megszólításom. Nagy András és közte rendkívül mély kapcsolat alakult ki, ő járt Jóska nyakára, nem hagyta annyiban, nem engedte ki a markából. Azt mondta Jóska, hogy a fia halála után egy „semmi lett”, tudtommal nem is nagyon írt, és az, hogy drámaírásba fogott, visszarángatta őt az életbe, számunkra pedig irodalmi esemény volt. A mi figyelmünk kimozdította, iránta őszintén érdeklődő emberek közé járhatott. Gyűrött kalapban, nyitott gallérral, lobogó hajjal jelent meg, csíkos nejlonszatyrában hozta a kéziratot, a darab új és új részeit. Élvezte a társaságot, szeretett marháskodni, szórakoztató figura volt. „Tudod te, kicsoda Aczél elvtárs? Egy pártékony állat.” vagy „Szarjavó, Szarajevó? Szar a jövő!” – kifogyhatatlan volt ezekből.

Szerző a színházban, a próbán – ez nem szokott jó vért szülni.

Minden szóért küzdött, de a rendezővel mégsem volt ebből vitája. Nem éreztük tehernek a jelenlétét, sőt, megtisztelő volt. És volt még valami. Nem sokszor fordul elő a színészek életében, amikor úgy születik a dráma, úgy íródnak meg a jelenetek, hogy a szerző közvetlen kapcsolatban van azokkal, akik majd játszani fogják az általa megírt alakokat. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Jóska rám írta István szerepét, de biztos, hogy a személyes kapcsolat nem volt mellékes. Mint ahogy Holl István, Bárány Frigyes és Szabó Tünde személyisége is befolyásolhatta abban, milyennek írja meg drámája figuráit.

Egy történelmi drámában ez kulcskérdés. Sok mindent tudunk Szent Istvánról, de hogy miként társalgott, vitázott, mit és hogyan forgatott a fejében, milyen érzelmi töltettel beszélt, milyen kétségek gyötörték a nagy döntések idején, azt nem. A politikai művét ismerjük, a személyiségét nem.

Én is áttanulmányoztam Györffy György István király és műve című hatalmas munkáját. Sokat megtudtam a korról, de a színészi munkában ez nem sokat segített. Ratkó is felkészült volt, mindent elolvasott a témában, de szüksége volt a személyes azonosulási pontra István királlyal. Ez pedig a veszteség volt, a fiúgyermek halála, a Ratkóé tízévesen halt meg. Saját veszteségén átszűrve próbálta megérteni ennek a történelmi alaknak a helyzetét, és ebből a nézőpontból tudta mozgatni, életre kelteni a figuráját.

Mi foglalkoztatta leginkább Ratkót Szent István alakjában?

A hatalom és a személyes sors kérdései izgatták, a nemzeti sors­kérdésekben döntő ember helyzete, lehetőségei, vívódásai és a magánélet hullámverései. A bűnösség kérdése, hiszen bizonyára bűnösnek kell lennie, ha az Isten Imre fia, az utód halálával sújtja – nemcsak az apát, hanem az országot. Foglalkoztatta a magyarság keleti és nyugati jellege, a hatalom természete. Akkoriban is „divat” volt leszólni magunkat, azt sulykolták, hogy mi voltunk az utolsó csatlós, ezzel szemben Ratkó műve is egy nemzet emelkedésének dilemmáiról szólt. Nem sokkal korábban, ’83-ban volt az István, a király rockopera bemutatója. Jóskának ez nem nagyon tetszett, mert a műfajt nem találta méltónak a témához. Én azt mondtam neki, hogy inkább örüljön, mert István király alakja, a nagy kérdések, amit a Szörényi–Bródy-féle mű is felvet, tízezrekhez eljut.

Mit szólt a nagy kérdések taglalásához a helyi pártvezetés?

Az elvtársak be voltak rezelve – magyarság, nemzet, sorskérdések, Szent István! Érezték ők is, hogy nagy a várakozás a darab tematikája miatt, és hogy Ratkó személye, a Hangsúly műsorai révén országos figyelem irányult ránk. Az volt akkoriban a menetrend, hogy a műsortervet a megyei pártbizottságnak kellett jóváhagyni. A darabot se betiltani, se engedélyezni nem merték. Szaladtak Pestre, döntsenek fent. Végül az ibrányi születésű, vagyis a szabolcsi Berecz János, a Központi Bizottság tagja volt az, aki megnyugtatta az elvtársakat, hogy a darab mehet.

Szokás mondani: minden szerep fontos, de nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, István alakja több volt puszta szerepnél.

Az alatt a pár hónap alatt, amióta Nyíregyházán voltam, azt éltem meg, hogy „belenőttem” egy korosztályba. Lehet, hogy ez az ige furcsán hangzik ebben az összefüggésben, de ezt érzem találónak. Közös tapasztalatok: sikerek, örömök, keserűségek és kudarcok miatt érzik emberek egy korosztályhoz tartozónak magukat. És nagy dolog, ha van, aki hangot ad nekik. Ratkó ilyen volt. A színész számára különös lehetőség és felelősség, amikor a korosztályának „hangjai” rajta keresztül szólalnak meg. A színész egyfajta közvetítő az alkotó és a közönség között úgy, hogy mindhármukat saját koruk zárja egy közösségbe. Ratkó műve különösen közel állt a szívemhez, nemcsak történelmi témája, hanem gyönyörű költői nyelve miatt is. István így imádkozik fia, Imre halálát siratva: „Mert látja Isten az egész időt, / jövőt, múltat, jelent egyszerre lát.” … „Király nélkül a nép elözvegyül, / elvadul Tőled, árva s nyughatatlan / lészen újra világvégezetig, / más nép cselédje lészen, ha nem segítsz. / Keríts körül irgalmad köntösével, / Uram, és ne veszíts el minket! Ámen.” Sose jelentett különösebb gondot számomra a szövegtanulás, de ez a nyelvezet és ezek a gondolatok maguktól beültek a fejembe, az egész figura lelki és testi valójában az enyém lett. Ami Nagy András érzékeny rendezői módszere és a jó partnerek, Bárány Frici, Szabó Tünde és Holl Pista nélkül nem lett volna lehetséges. Élmény volt Szakács Györgyi jelmezét viselni, amely megragadta a figura személyiségét, szolgálta az előadás gondolatvilágát. István ruhája egyszerű kötött fekete anyagból készült – uralkodói eleganciát sugárzott, és idézte egy szerzetesi kámzsa durvaságát.

Beigazolódott a várakozás? Jól fogadta a közönség az előadást?

Így éreztük. Ratkó számára is nagy öröm volt a közönség tetszése és a szakma elismerése: a sok kritika és a drámáért kapott Szép Ernő-díj. Léner megszervezte az országjárást. Zsámbékon az Árpád-kori romtemplom tövében játszottuk, aminél tökéletesebb „történelmi” helyszínt elképzelni se lehet. Voltunk Tatán, Sárospatakra Ratkó is eljött, és forró hangulatú közönségtalálkozón vehettünk részt vele. Rábeszéltem Lénert, hogy Karcagra is vigyük el, így a kunok is láthattak játszani. Pesten, ha jól emlékszem, többször is ment a darab. A Tháliában nagy értelmiségi kivonulás volt, Csoóri Sándorra, Szervátiusz Tiborra, Kósa Ferire emlékszem. Minden vendégjáték halálugrás, valami gikszer mindig történik. Holl Pista valamiért úgy érezte, hogy nem hallják, ezért egyre hangosabban mondta a szövegét, amitől úgy megijedtem, hogy én is ordítani kezdtem – borzasztó volt. Ma már nevet az ember az ilyenen, de akkor ez nem volt vicces…

A darab beletalált a közönség korérzetébe…

Mindenki tudta, miről van szó. Az elvtársak is, akik Pestre szaladtak kipuhatolni, hogy akkor most szabad az ilyesmit, vagy nem szabad. A közönség érezte, értette, hogy itt valami másról beszélnek. Léner nemcsak ahhoz értett, hogy az egész társulatot feltüzelje, hogy mindenki ügyként kezeljen egy-egy előadást, hanem jól kezelte a sajtót is, hogy azon keresztül érdeklődést, várakozást keltsen a közönségben, a kritikusokban. A műsorfüzetben, amely egyúttal a Szombathelyen szerkesztett Életünk folyóirat könyvsorozatának egyik kötete volt, megjelent a dráma teljes szövege. Az előadás és a dráma elemzéseiből egész kötetet szerkesztett Cs. Nagy Ibolya ­debreceni irodalomtörténész és színházi kritikus. Irodalmi, színházi, közéleti esemény volt a Segítsd a királyt! Amikor 1991-ben – már igazgatóként – újra műsorra tűztem, mert a társadalmi-politikai változások tükrében rettenetesen aktuálisnak éreztem újra a nemzeti sorskérdések felvetését, már korántsem hatott úgy. Nagy tanulság volt ez.

Van rá magyarázat?

Amikor bemutattuk, 1985-ben senki sem sejtette, hogy a rendszer kimúlik. Az alapkérdések élesen és egyértelműen vetették fel a közösség közös problémáit, dilemmáit. 1991-ben a rendszerváltással éppen ez a „közös” tűnt el. Lehet, hogy egykor is, akkor is illúzió volt ez? Vagy bennem volt túlzott naivitás? Én meg voltam győződve, hogy az alapkérdések nem vesztették érvényüket, sőt, láthatjuk, ezekkel vívódunk máig: helyünk Kelet és Nyugat között, nyelvi társtalanságunk, az Unióban is megoldatlan kisebbségi kérdések. Ugyanakkor azzal, hogy megszűnt a világos politikai felállás, nemcsak felszabadultunk, de minden szét is zilálódott, a közösség ügyei helyett az egyén mindennapi gondjai lettek aktuálisak. Amikor igazgató lettem Nyíregyházán, sokat gondolkoztam, hogy a két világháború közötti nagy írók, például Márai, Herczegh Ferenc műveit újra be kellene emelni a repertoárba, de csalódva kellett tudomásul vennem, hogy a szövegekben már nincs kellő mennyiségű „mai” puskapor. Lehet, hogy Ratkó darabjával is ez történt, amikor – igaz, csak pár év elteltével – már egy nagyon más korban, helyzetben játszottuk újra? Nem tudom. Elfogult vagyok Ratkóval, nem tagadom. Izgatja és komorítja a lelkemet, hogy azok az erkölcsi kérdésfelvetések, azok a nemzeti gondok, amik szerintem ennek a drámának is a tüzét adják, talán azért hullanak érdektelenségbe, mert az életünket valami kisszerűség lengi át. Az ilyen dilemmák hordozói, a nagy formátumú hősök ma nem illenek a színpadokra. Vagy mások volnának az élet, a nemzet dilemmái?


Ratkó József: Segítsd a királyt! Az olvasópróbán (balról) Léner Péter igazgató, Ratkó József, a szerző és Nagy
András László rendező (1985)

2014-ben mégis újra megrendezte a Segítsd a királyt!

Abban az évadban középkori tematikája volt a Csokonai Színháznak, és Kósa Ferinek jutott eszébe, hogy Ráckevei Anna igazgató figyelmébe ajánlja Ratkó darabját és engem. Nagyon bíztam a szövegben, szerettem volna, ha Jóska életműve újra reflektorfénybe kerül. A nemzeti létünket érintő alapkérdések érvényessége miatt is erős volt bennem a késztetés, hogy megrendezzem. Az világos volt, hogy a szöveg a mai kor nézői elvárásaihoz, tűrőképességéhez képest hosszú. A majd’ két és félezer sorból hatszázat kihúztam.

Mit szólt volna ehhez az 1989-ben eltávozott szerző, aki a darab előkészületei idején, ’85-ben ezt írta a Film, Színház, Muzsikában:  „Azt, hogy a dramaturg, Kolin Péter és a rendező, Nagy András László a szereplők arcába nyúl, foga közé nyúl, és ki-kivesz egy-egy fölöslegesnek vélt szót, mondatot, töröl egy nagyobb jelenetrészt, azt megpróbálom fegyelmezetten elviselni. Hallom, hogy másutt és sokkal jelesebb szerzőkkel is elkövetik ezt. Lelkük rajta. Egy-egy finom arc- és lélekvonásuk tűnik el szereplőimnek, de – állítólag – így markánsabbak, kifejezőbbek lesznek. Lehet. Ez az ő dolguk; s jobban értenek hozzá, mint én.”

Abban a színházi világban, amelyben én felnőttem, egy-egy kortárs dráma bemutatója az irodalom, a szöveg, a nyelv ünnepének is számított. Az író műve szinte érinthetetlen volt – Illyés vagy Németh László, Illés Endre vagy Hubay szövegét tiszteletben tartották, nem kaszabolták szét, húzták csontra. Aztán a drámaíró lassan a színházi alkotók egyike lett, leegyszerűsítve és sarkítva, az irodalomból átkerült a színházba, a drámából szöveg lett, csak egy a többi fontos alkotóelem között. Én persze nem forgattam fel a művet. A húzásokkal sűrűbb lett a szöveg, erőteljesebbek a konfliktusok és a viszonyok, karakteresebbek a figurák. A premier előtt bementem a díszletbe, és azt mondtam: „Jóska, ne haragudj a húzásokért. Biztosan vitatkoznál. Légy itt velünk ma este!”

A ’91-ben megélt helyzet ismétlődött meg…

Felemás érzéseim vannak… Örültem, hogy Ratkót újra középpontba lehetett állítani, ennyivel tartoztam neki. Talán bennem is eltúlzott volt a várakozás, az az élmény is mozgatott, hajtott, amit az egykori ügy-jelleg emléke adott. Persze tudtam, hogy ma már minden más, de mégis…

Keserűséggel gondol erre a munkára?

Van bennem csalódottság és szomorúság is. De tisztességes előadás született. A darab végén van az Istvánt tulajdonképpen megtagadó Gizellának egy hosszú monológja, amit a jelenetben ott lévő Istvánként annak idején színészileg nem tudtam maradéktalanul megoldani. Erről sokat beszélgettünk az én rendezésem két főszereplőjével, Szalma Tamással és Kubik Annával, és igyekeztem őket ezen a „tapasztalatomon” átsegíteni. Mindketten nagy odaadással dolgoztak, értettük egymást. Szép és kifejező volt Gyarmathy Ágnes díszlete, amelynek középpontjában egy hatalmas kifordult fa gyökere volt látható, amely a „kifordult időre” utalt. A Nemzetiben is eljátszottuk, amit – és ez fáj leginkább – egy sor szervezési gond nehezített a saját színházam részéről… Egy tapasztaltabb színházvezetés jobban felkarolta volna az előadást.

Ugorjunk vissza Nyíregyházára. A ’84 tavaszától ’85 januárjáig tartó szűk esztendőről beszélgettünk eddig, amely Csikos Sándor pályájának egyik sűrűsödési pontja: Oszlopos Simeon, Ördögök, Segítsd a királyt! És ezek között még egy sor további szerepet is teljesíteni kellett egy román kortárs darabban, Gozzi Turandotjában, Robert Bolt Becket Tamásról szóló drámájában, amiben Cromwellt alakította. Hogyan folytatódtak a nyíregyházi évek?

Ebben a tempóban. Nagyon szerettem Salamon Subával és Gellért Péterrel dolgozni. Léner sokszínű, igényes repertoárt alakított ki. Különlegesség volt Katona kortársától, Franz Grillparzertől a Bancbanus, ami semmiben sem hasonlít a mi Bánk bánunkhoz, noha ugyanazok a szereplői. Remenyik Zsigmond Az atyai ház című darabja is irodalmi kuriózumként került színre. Léner a premierre meghívta a vígszínházi ősbemutatót játszó Benkő Gyulát, és ő mondta az első szavakat. Ez is eseményszámba ment, emelte az est fényét, ahogy mondani szokás, az előadást aztán a tévé is közvetítette. Játszottam Németh László Galileijében, a tudóst kihallgató Maculano páterként mondtam Németh retorikus, veretes sorait. Ennek ellenpontját jelentette a kortárs angol David Storey Otthon című darabja, amelynek végletekig roncsolt nyelve a modern kor emberének a szorongását volt hivatott érzékeltetni. Safranek Karcsival már csak szavakat motyogtunk, alig jutottunk el egy-egy pár mondatos történetig. A szédületes Gyurkovics Tibortól játszottuk a Bombatölcsért, szerepeltem a magyarbarát horvát Krleža Galíciájában, Molnár Ferenc Józsijában, a Játék a kastélyban Almádyja voltam. Léner műsorra tűzte Páskándit, Határ Győzőt, de volt Móricz és Szigligeti, Aiszkhülosz, Molière és Gogol, Neil Simon és persze Shakespeare… Külföldi rendezőnk is volt…

… ami akkoriban sokkal nagyobb szó volt, mint manapság.

Ez így van. Ivo Krobot a legendás prágai Činoherní klub rendezője volt, a cseh alternatív színházi világ egyik meghatározó alakja, Hrabal barátja. Szédületes és pofonegyszerű volt az Őfensége pincére voltam rendezése ’87-ben – amiben én sajnos nem voltam benne. Egy másik külföldi, egy francia, bizonyos Alain Timár Ionesco Rinocéroszát vitte színre. Neki Avignonban volt egy saját kis színháza, ahová a nagy nyári fesztivál idejére – tulajdonképpen az avignoni off-programba – meghívta az Őfenségét. Mesélték, hogy a közönség ujjongva éltette a magyar színészeket. Szóval Léner értette a dolgát, a társulat fel volt pörgetve. Nagyon szerette a fiatalokat, az új dolgokat, de elhívott közénk egy nagy öreget is: Mensáros Lászlót.

Amivel megint csak Nyíregyházára irányította a figyelmet.

És jót tett a társulattal, mert egy színészóriás érkezett közénk. Jót tett Mensárosnak is, akinek akkoriban már mindenből elege volt Pesten. Egyébként se volt könnyű ember. Itt körülvettük, szerettük, mindenki tisztelte, a régi konfliktusai nem terhelték… Volt több kisebb alakítása, de a nagy dobás a Fösvény címszerepe lett.

Pályája elején, az ötvenes években, Debrecenben rendezett Mensáros pár előadást. Aztán Nyíregyházán ’89 tavaszán ő állította színre Thornton Wildertől A mi kis városunkat. Milyen rendező volt?

Színészpárti, és tisztelte a művet. Én értettem azt a színészetet, amit ő művelt és kért másoktól. Nemcsak rendezte az előadást, hanem a darabbeli Rendező szerepét is alakította. Közös volt az öltözőnk, így volt alkalmunk beszélgetni. A ’60-as évek közepén kezdő színészként Miskolcon láttam legendás estjét, a XX. századot. Ámulva és lenyűgözve néztem azt a végtelen egyszerűséget, ahogy verset mond – húsz év után pedig ott társalogtam vele az öltözőnkben. Szívesen mesélt mindarról, amit átélt – a debreceni pályakezdéséről, sok közös ismerősről, ’56-ról, a börtönről, arról, miként tért vissza a színpadra, a tengernyi emberi és színészi konfliktusáról, hitéről, és persze mindarról a felfordulásról, várakozásról, ami éppen akkor zajlott. Nagy iskola volt a közelében lenni, dolgozni vele.


Thornton Wilder: A mi kis városunk – Mensáros László, Csikos Sándor (1989, rendező: Mensáros László

’89. június 16-án élete egyik emlékezetes szerepét alakította Mensáros Nagy Imre újratemetésén.

Egy ország láthatta a tévében, ahogy a Műcsarnok lépcsőjén felépített hatalmas ravatal egyik koporsójánál olvassa az ’56-os áldozatok nevét, foglalkozását, korát. Ugyanezt a 301-es parcellánál is megtette, felváltva olvasva az áldozatok nevét az ’56 miatt szintén elítélt Darvas Ivánnal. Másnap már Nyíregyházán volt, és részletesen beszámolt az eseményekről – soha ilyen nehéz szerepe nem volt, mondta. Ősszel Krobottal az Ivanovra készült, de egyik nap rosszul lett, összeesett a színház előtt. Én ugrottam be a szerepébe. A nyíregyházi korszaka ezzel lezárult. Nagyon fontos ember volt az életemben. Jó másfél évtized múlva, 2016-ban az ő emlékére rendeztem előadást az ’56-os debreceni kiállásáról és meghurcoltatásáról Szélfútta levél címmel.

A rendszerváltoztatás idején Csikos Sándort új szerepben látni: a Móricz Zsigmond Színház igazgatója lett. Ki „osztotta” ezt a szerepet?

Szerepet mindig az igazgató oszt, ez esetben Léner Péter. Ő már Pestre akart menni, a József Attila Színház vezetését nézte ki magának, amit aztán ’90-től egészen 2011-ig igazgatott. Úgy gondolta, nem volna szerencsés, ha ezt az összecsiszolódott, sok sikert megélt társulatot egy kívülről jött ember venné át – ebben egyetértettem vele. Megszondáztatta a csapatot, kit látnának belső emberként szívesen vezetőként, és az én nevemet hallotta legtöbbször. Ez megtisztelő volt. A többit ő intézte. Együtt mentünk fel egy napon Pestre, a Magyar Színházművészeti Szövetségbe. Ő bement, tárgyalt a vezetőkkel, aztán engem is behívtak, és Szűts Miklós elnök közölte, hogy nagyon örülnek, mindenki egyetért, engem fognak igazgatónak javasolni. Léner korábban azt tanácsolta, hogy egyszerűbben fog menni a dolog, ha belépek a pártba. Na, ettől teljesen megzavarodtam. Mentem a bátyámhoz, a rokonságban többeket megkérdeztem, mit tanácsolnak. Azzal a családi örökséggel, amit a párt okozott nekünk, nem volt egyszerű döntés. Egész életemben megúsztam ezt, soha nem környékeztek meg, most meg önként tegyem meg ezeknek ezt a szívességet!? A bátyám azt mondta, ha a társulat ügye ilyen fontos számomra, ne legyen lelkiismeret-furdalásom, a nyolcszázezer párttag se mind gazember. Hamar kiderült persze, hogy ennek már semmi jelentősége nem volt. Nem ez volt akkoriban az egyetlen naiv lépésem.

Miért vállalta az igazgatást?

A csapat miatt. Szárnyaltunk, az „évad társulatának” választottak minket ’87-ben, Az atyai házat élőben közvetítette a tévé, hazai és külföldi sikereket arattunk, népszerűek voltunk a városban. Léner bejáratta az intézményt, minden tekintetben jól működött. Nem kellett semmi újat kitalálni, azt kellett folytatni, amit ő már felépített. Csak hát a helyzet az ő távozásával megváltozott. A társulatban egyébként Gaál Erzsi színész-rendező, Schlanger Andris színész és Bognár Róbert dramaturg is szerette volna, ha az ő elképzelésük érvényesül. Léner azt mondta nekem, hogy egy higgadtabb, műveltebb alakra van szükség, nem lehet a színházat a „tornacipősökre” bízni.

Mi volt az igazgatói víziója?

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye „Nemzeti Színházának” működtetése és a társulat művészi fejlődésének irányítása. Ezt a feladatot, ennek a felelősségét vállaltam. A három év mérlegét úgy vonom meg, hogy sikeres nem voltam, de szégyent sem vallottam, tisztességesen sikerültek az évadok. Utólag visszagondolva, Léner beavathatott volna pár dologba… Nem akartam az igazgatót játszani, nem akartam elnyomni Erzsi és Schlanger elképzeléseit, azt hittem, hogy lehetséges valamiféle közös vezetés. Hamar kiderült azonban, hogy ők se egyeznek sok esetben, valójában mindenki mást akar. Szerettem volna például határon túli szerzőket játszani, de nem rajongtak az ötletemért, és ők győztek. Gellért Pétert is piszkálni kezdték, és én nem védtem meg, ami a mai napig nagyon bánt. A belső konfliktusaink eredményeként az irányítás kezdett kicsúszni a kezemből. Se kellő erély, se határozottság nem volt bennem, hogy időnként az asztalra csapjak. Olyan konfliktusokkal szembesültem, amilyenekkel színészként addig soha nem kellett foglalkoznom. Azokat mindig az igazgatók rendezték el. Most én voltam ez az igazgató…

Mit tudott tenni?

Érveltem, magyaráztam, kérleltem, de a „fiatalok”, megérezve a gyengeségemet, rendre keresztülvitték az akaratukat. A drága és balesetveszélyes díszlettől a játszhatatlan darabig minden volt. Egyszer kétségbeesésemben felhívtam Lénert, aki azt tanácsolta: van, amikor nincs más lehetőség, hagyd őket megbukni. Na, ehhez bennem se a szükséges dörzsöltség, se kellő szenvtelenség nem volt. Mégis csak színész volnék! Hogyan nézzem végig, hogy a kollégáim megbuknak! Ezt lehetetlennek tartottam.

Mire emlékszik szívesen?

Schlangerrel például elutaztunk Prágába, hogy Krobotot újra meghívjuk, és megszületett egy csodálatos előadás, a Szigorúan ellenőrzött vonatok Pregitzer Fruzsinával, Majzik Edittel, Petneházy Attilával és Földi Lacival. Nagy siker volt a Hegedűs a háztetőn Schlanger rendezésében Hetey Lászlóval, Szabó Tündével. Zsótér Sándor ekkoriban került Nyíregyházára Gaál Erzsi mellé dramaturgnak, aztán rendezett is, például a Cyrano kamaraváltozatát. Földi Laci volt Cyrano, Molnár Erika Roxane, Korcsmáros Gábor Christian. A harmadik felvonás elején van egy hosszú, egész oldalas szerzői instrukció, ami nem része a darabnak, de Sándor elénekeltette egy operaénekessel – különleges telitalálat volt. Az Országos Színházi Találkozó az évi válogatója a neves képzőművész, Keserü Ilona volt. Már nem tudom, miket nézett meg, de a Cyranót nem látta, és nem is tudott volna már visszajönni Nyíregyházára. Addig erősködtem, hogy az elküldött videófelvételt megnézte, és nem is volt vita, beválogatta. Így került Zsótér először az országos színházi seregszemlére. Megrendeztem a Ratkó által fordított Antigonét tantermi előadásként. Akkoriban ez még nem volt olyan divatos műfaj, mint ma, sőt. Jártunk vagy húsz szabolcsi iskolában egy antik drámával – egyedi és nagy dolog volt.

Annyi időre vállalta a vezetést, amíg Léner eredeti mandátuma szólt volna, a ’92/’93-as évad végéig. Volt terve a folytatásra?

Eszemben se volt az igazgatást megpályázni. Schlanger Andris és Verebes István bejelentkezett – végül ez utóbbi lett a befutó. Pista járt nézni az előadásokat, sokat beszélgettünk, felajánlotta, hogy legyek mellette tanácsadó vagy mifene. Ezt nem tartottam szerencsésnek, meg el is ment a kedvem az egésztől. Eközben Debrecenben alaposan megváltozott a helyzet. Lengyel György pályázott igazgatónak a Csokonai Színházba, aki Simort is, engem is hívott „haza”. Örömmel mentünk. A Szabó Magda által színpadra írt Fanni hagyományaiban léptem színpadra Debrecenben. Újra megnyílt előttem a pálya…

Fotók: Csutkai Csaba

Címlapfotó: Czeglédi Zsolt