Idegösszeomlás receptre

Éreztem egy ideje, hogy nem lesz ennek jó vége, aztán egyszer csak tényleg beütött a krach. Így van ez, ha az ember idegei egyszer csak felmondják a szolgálatot. „Nem láthatnak így a gyerekek” – ez volt az utolsó tiszta gondolatom, mielőtt elszakadt a film és behúzódtam a mosdóba.
„Rosszul vagyok!” – suttogtam apámnak a telefonba. A szüleim elhajítottak kalapácsot, fakanalat és azonnal nálunk termettek. Aznap volt az új háziorvos első munkanapja, rohant fel az Egészségházból. Ő sem így képzelte a beiktatását. A combomba beadott injekcióra ocsúdtam, de a szememet továbbra sem tudtam kinyitni, görcsösen összezárultak a szemizmaim. Remegtem. Ziháltam. Zihálva zokogtam. És képtelen voltam beszédre nyitni a számat. Hallottam mindent, csak éppen úgy, mintha űrlények próbáltak volna magukkal vinni egy távoli galaxisba. „Szedd össze magad, neked gyerekeid vannak!” – hallottam mellkasra csukló fejjel.

A pszichiátrián kedvesen próbáltak rávenni, hogy néhány hétre feküdjek be az osztályra, mert az idegösszeomlás nem vicc. Sikertelenül. A vasrácsos ablakok és a hipószagú folyosón bolyongó, zavart emberek látványa megijesztett és sehogy sem értettem, mit keresek én itt. Saját felelősségre hazajöhettem.
Otthon még hetekig feküdtem.  A figyelmemet a kanapé huzatának kacskaringós indái kötötték le. Amikor kiültettek egy kerti padra, a hangyák vonulási irányát szemléltem hosszan a fa törzsén. Szüleim láttak el gyerekestől és tárgyaltak naponta az orvosokkal.
Amikor kezdtem a valóságba visszatérni, utólagos tünetként még gyakran volt pánikrohamom. Rettegtem, mikor tör rám nyilvános helyen és vajon haza tudok-e majd onnan jutni. Előfordult, hogy a misén a padba kapaszkodtam, mert éreztem, hogy megy ki alólam a lábam, minden porcikám remeg és, ha nem tudok megkapaszkodni, menthetetlenül rám tör a pánik. A templomi énekek, a családok látványa indított meg és zaklatott fel ennyire. Egy alkalommal a mellettem álló kisfiú félve kérdezte apukáját:  „Mi baja a néninek?” Megnyugtatták, hogy a néni csak szomorú. Közben belül pedig meglehetősen rosszul voltam és nem tudtam segítséget kérni. Később beavattam egy ismerőst, aki kikísért és a templomkertben sétált velem, ha kezdődtek a gondok. Aztán beálltam az egyházi kórusba énekelni, ez volt a másik csel, amivel legyőztem a sötét erőt, ami időnként lecsapott és mindenáron be akart szippantani. Amikor elkísértem a gyereket kutyát sétáltatni, ők mentek elöl, én utánuk kullogva-csoszogva, a pórázt sem tudtam volna megtartani. Később már újra mozogtam, vezettem és főztem. Össze sem tudom számolni, hányan álltak mellém és adtak erőt saját titkaikat mesélve el, amikor kiderült mi történt velem. Jöttek a családtagok, a barátok, a pap, a pszichológus és csak beszélgettünk. Ha nincsenek ők, talán még most is az omladozó falú, sötét gödör mélyén kaparásznék vakon, felfelé vezető út után tapogatózva. Ha nem tapasztalhattam volna meg, milyen egy erős, megtartó közösség szövetében lenni szál, azt hiszem, örökre eltévedtem volna a kanapé huzatának kacskaringós labirintusában.

Röghözkötés

A rét, ahova évtizedek óta járok, Budakalász határában a Dolina felé bújik meg. Még apám szoktatott rá ezekre a sétákra, mondván, jót tesz az egészségnek. Ma már nem tudnék meglenni nélküle, csak visz a lábam magától arra, olyan, mint a fogmosás. Ahogy ritkulnak a házak, úgy váltja fel az aszfaltot murva, majd füves zsombékok és cuppogós sár. Alig várom, hogy bakancsom a legelőn nyomot hagyjon és elengedhessem a pórázt rángató kutyát. A tisztás túlsó végén, a távvezetékek alatt békés lovak, bárányok, kecskék legelésznek, mintha maguk volnának a világon. Néhány itt felejtett omladozó kalyiba húzza meg magát a szélső soron, agyonfoltozott rozsdás drótkerítéseivel. Ide jártunk bodzát és csipkebogyót szedni, mert tudtuk, hogy az út menti benzingőzben nem jó szüretelni. Ezen a csapáson vadultak a fiúk a suliból Simsonjaikkal, egyszer-egyszer a Kevélyre is felvágtattak. Én, a jó kislány nem mertem felülni, reméltem, azért még ’menő’ maradok. Lekvárfőzés idején meggyel megrakott kosarakkal egyensúlyozva tekertünk erre haza a szedd magad-ból. Elbúcsúztattuk az óévet, itt soroltuk el őrült fogadalmainkat és a hülye srácok mellém dobták a petárdát. Csavarogtunk erre időtlenül a szerelmemmel és temettem itt el örökre az emlékét. Volt, hogy katonai sátrakkal, takarókkal, láda sörrel vonultunk ki, hogy a szabad ég alatt lelkizzük át az izzasztó nyári éjszakát. Lassan már a gyerekeim veszik át tőlem észrevétlenül a stafétabotot és mesélik: anyánk szoktatott rá ezekre a sétákra. Egyszer hallottam egy demens úrról, aki elvesztette minden, valaha létezett emlékét. Ápolójának eszébe jutott az a megszokott sétaútvonal, amit a bácsi hetente bejárt élete java részében. Amikor arra elkísérték, az idős férfinak hirtelen fény gyúlt elméjében és teljesen kitisztult a tudata.
Engem majd ide hozzatok.

Ösztönvilágaink

Gyerekeim születésének napján előfordul, hogy óráról órára elevenítjük fel világrajövetelük eseményeit. Serdülő nagy fiammal ez idén már a tizenötödik ilyen emlékidézés lesz. Még most is bizsergek, ahogy felvillannak előttem a hajdani képkockák, szülővé válásom akkordjai. Kiolvaszt a történet, amikor ezt írom takarókba burkolva, a fűtésszerelő ütemes kopácsolásának zajában.

Akkoriban egy festői holland egyetemi kisvárosban éltünk a férjem kiküldetése révén, fiatalon. A csatornák partján üldögélve bámultam a sétahajókat, virágpiacra jártam, vijjogó sirályokat etettem és egyre növekvő hassal bicikliztem a holland tanfolyam óráira. Külföldi diáktársaimmal sokat nevettünk az új nyelv torokhangjain és buzgón gyakoroltuk a kiejtést az egyetem aulájában. Albérletünk egy hajdani raktárhelyiségből átalakított apró zug volt, beköltözésünk után érzékeltem csak, hogy ide sosem süt be a nap. A város azonban mindenért kárpótolt, a virágárusok fekete tulipánjai, a sajtpiaci illatok, a parki piknikek, a csapatosan vonuló futballdrukkerek dalai. Egyre lassulva bár, mégis naphosszat szeltem az utcákat akkor is, amikor már vízszintesen csapta a nyakamba a langyos esőcseppeket a viharos északi szél. Gondolataim gyakran időztek a magzatom körül, lefekvéskor altatókat dúdoltam neki halkan és készültem a készülhetetlenre, hiszen akkor már rohamosan fogyatkozott a szülésig hátra lévő idő.

A kórház tőlünk negyven, a férjem munkahelye pedig több, mint száz kilométerre feküdt az ellenkező irányban. Egy májusi reggel, két héttel a kiírt időpont előtt enyhe rosszulléttel ébredtem. A férjem, mint rendesen munkába készült, felvetettem neki kételyeimet. Első szülés, ki tudja ez mit jelent, hát útra kelt. Hajtós napja volt, térjünk rá vissza, ha már biztos a dolog, egyeztünk meg délelőtt a telefonban. Órákon át feküdtem a kanapén összecsomagolva és körmöltem a fájások gyakoriságát. Szegény szüleim, első unokájukat várva tudtam, hogy aggódnak otthon és én sem voltam túl magabiztos. Nincs mitől félnem, nyugtattam magam, hiszen négy másodpercenként születik egy baba a világon, mióta világ a világ, így megy ez. Szültek már bombázás közben óvóhelyen, tanyavilágban sárkunyhókban és a nagy születés is szénaszagú istállóban állatok közt történt. Túlélte anyám, nagyanyám, dédanyám, ükanyám.

Amikor a férjem végül megérkezett, bágyadtan szálltam be a kocsiba. Ekkorra már teljesen kizártam a külvilágot, nem téríthetett el semmi attól, hogy minden rendben lesz. Sem az, hogy útközben kifogyott a benzin, sem az, hogy a férjemnél nem volt egy árva eurocent sem, mert a pénztárcája otthon maradt. Amikor a kórházba értünk, a lift nem állt meg a szülészet emeletén, az osztályt épp felújították. Lefóliázott falak, létra tetején egyensúlyozó szakmunkások csöpögő pemzlijei közt találtuk magunkat. A férjem ekkor szitkozódva bődült el és orvost követelt, ez már neki is sok volt. A szobafestő mosolyogva beültetett egy kerekesszékbe és magabiztos szívélyességgel telve tolt a véget nem érő folyosókon át. Egészen a parkolóig, azt hitte haza készülök. 

A szülőágyig magam sem tudom hogyan jutottam el. Arra ocsúdtam, hogy ott fekszem ruhátlanul és a nyitott ablakon hömpölyög be a májusi napfény. Egy álomképet láttam, ahogy egy aranysugár körbeölel és felkészít a végső kihívásra. Édesanyám küldhette így erőt adó imáját hazulról. Amikor kinyitottam a szemem a csatakos ágyon egy angyal pihegett a kezemben és kapcsolódott ebbe a világba érkezve tekintetével a tekintetembe. Mi holland szokás szerint néhány óra múlva már otthon voltunk egészséges újszülöttünkkel, és még akkor is az események hatása alatt álltam. Éreztem, az én kisfiam nem mondott mást a szemével, amikor először nézett körül ezen a Földön, csak ennyit: megcsináltuk, anya!