Ilyenek voltunk
Könnyű léptekkel a túlvilágra I.

Hajnali öt óra, félálomban hallom ahogy a megállóból indul az első busz. Alszom tovább. Mama korán kel. Fél hét tájban kimegy a konyhába, hogy ne zavarjon. Én közben még tekergetem a nyakam a hatalmas, tömött párnán.
Az egyenetlen szalmazsák nem éppen álmaim matraca, de valahogy azon soha nem fáj a derekam. Hétkor a csorda hangja ébreszt ismét. Lassú, ringó járással, méltóságteljes, elnyújtott marhabömböléssel, kolompolással vonulnak végig a falun. A másik oldalamra fordulok.
Mire végre felébredek, már benne járunk a délelőttben, javában pezseg a falusi élet. A reggeli készen vár, Mama friss tejet is hozott időközben, a majorság vígan kapirgál az udvaron. Teszek-veszek, vizet hozok, próbálok hasznosnak látszani. Ügyetlenkedem a kertben, hadat üzenek egy életlen kapával a félméteres burjánoknak. Addig nem nyugszom, míg az összeset ki nem vágom. A nap hamar kiszárítja a kikapált gazt. Közben a konyhában már javában fő az ebéd. Mindig ugyanakkor, délután egy órakkor ülünk le ebédelni. Ha nagy meleg van odakint, behúzódunk és pihenünk egy kicsit a hűvös házikóban. Késő délután focizni megyek a helyi barátokkal. Persze én, a 3-4 évvel idősebb vagyok a menő, az aktuális gólzsák, a triblikirály.
Időnként, egy-egy hétvégén buszra ülünk Mamával. Egyik rokonunk, Marci bá a sofőr, büszkén ülök be mellé, az elkerített sofőrfülkébe. A közeli kisváros strandjára megyünk. Mama a bejárat előtt csatlakozik néhány további öregasszonyhoz, kipakolja az eladásra szánt zöldséget, én pedig megkapom a zsebpénzt és indulok fürdeni. Aztán időnként kijövök egy kis újabb pénzt kunyerálni fagyira, palacsintára, szukra*. De valójában Mamától soha nem kell kunyerálni. Elég kérni. És az ember, ennek tudatában soha nem is mer többet kérni, mint amennyire szüksége van.
Még megvan az a betonplacc, ahol Mama állt és árulta a hazulról hozott zöldséget a délutáni napsütésben, bár időközben már leaszfaltozták. És még megvan az az udvar, ahol legyengülve többször is elesett, amikor a friss tejet hozta. Később már mindkét kezébe bot kerül, mert az ereje egyre fogy. Mindketten tudjuk, hogy valami a végéhez közeledik. Egy élet. És mindketten tehetetlenek vagyunk.
Próbálunk erősnek mutatkozni, ügyet sem vetni az elmúlásra, de az elmúlás minden nap visszajön és kéri, követeli Mamát, ahogy egykor elvitte magával Tatát is. És én olyan fiatal vagyok, hogy bár látom a jeleket, de annyi minden, oly sok irányba elszédíti a tekintetem. Mindig valami tehetetlen dühöt érzek, amikor Mama elesik, mert tudom, az a nyomorult Elmúlás naponta visszajön és követeli a jussát. Követeli Mamát is, mint ahogy elvitte Tatát.
Mama gyakran emlegeti Tatát, aki néhány évvel korábban halt meg. A vasárnapi ebédhez készülődtünk éppen. Az kellett legyen, mert úgy emlékszem, húsleves volt a tányérunkban. Ültünk a nagy faasztal két oldalán, amit a szokásos viaszkosvászon terítő borított különféle giccses virágmintákkal. Ott ültünk Mama meg én, és mertük az aranyló csodát. Tata a hátunk mögött feküdt, pihegett. Már hetek óta így volt. Egyik pillanatról a másikra esett le a lábáról. Azt mondta, megcsípte a kezét a Nap, amikor a hegyen kapálta a szőlőt. A helyiek hegynek dicsérik a szelíd dombot, amin szőlőt termesztenek. Tata mutatta is a kezét, ami szinte vörösre égett. Az ereje napról napra fogyatkozott.
Anyám, nem hiába volt egyedüli gyerek, nem mondott le könnyen a szüleiről. Rohant haza és vitte magával a városi kórházba Tatát. A kezelés nem segített. Tata pár hét múlva ismét ott feküdt a kis vályogház deszkaágyában a dunyha alatt. Az utolsó napokban már csak lélegzett, félrebeszélt, motyogott ezt-azt. Már nem hallottam esténként, ahogy elmondja halkan, de jól hallhatóan a Miatyánkot.
A kicsi házikóban egy szoba volt. Az volt a nappali, a háló, az ebédlő, a minden. A szoba egyik szegletében ebédeltünk, tőlünk egy méterre szaggatottan, nehezen lélegzett Tata. Aztán egyszer csak egy jelentőségteljes, mély sóhajtás hallatszott és más semmi. Kiszállt belőle a lélek.
Ma elfekvőkben, kórházi ágyakon és idősek otthonába halnak meg az emberek, elhagyva, ismeretlenek között, de Tata ott halt meg velünk. Egy ebéd kellős közepén. Megállt a kanál a kezünkben. Döbbent csend. Csak egy régi óra ketyegett bele a halál aratásába. Ott, a vályogfalak között láttam először, hogy a természetközelben élő ember egészen másként viszonyul az elmúláshoz, mint az, aki nem ismeri, milyen is a halál. Amiről tudja, hogy az élet része, vége, túloldala. Folytatása.
Mama nyerte vissza hamarább az önuralmát. „Meghalt”, mondta, mint aki felkészült rá és tudta, hogy bekövetkezik. „Legalább együk meg az ebédet”, tette hozzá.
Mai ésszel felfoghatatlan mindez. Ma, amikor nem tudunk mit kezdeni a halállal, ezért inkább elfordulunk tőle. Becsukjuk a szemünk és azt hisszük legyőztük. Az egyszerű földművelők életében ez másképpen volt.
Tata meghalt és mi esszük az aranyló húslevest. Esszük Tata kedvencét. Mert mindennek megvan az ideje. Mert most erősnek kell lenni. Erőt gyűjteni.
Aztán majd eljön a sírás ideje is.