Ha őrlángot gyújtasz, vagy mint Tarkovszkij Nosztalgiájának költője próbálsz széltől óvott gyertyáddal átkelni – saját sötétségeden keresztül – ezen az éjszakán, még tulajdon árnyékod sem fog átugrani rajtad, s a távolban, itt-ott pislákoló tábortüzek sorra, lépésről lépésre hunynak majd ki előtted. Hogy miféle zsarátnokok kígyóznak hamuhodó nyomodban, mi villan fel egy-egy pillanatra abban a szikrázó áthatolhatatlanságban, ami világtalanul is a szemed elé tárul, önkéntelen – és visszavonhatatlan – engedelemkéréseden múlhat. Az egy estére szállást adó, erdőmélyi kunyhó álomküszöbén talán már hallod a messzi vidékről érkező hozzátartozók köszöntését (téli napforduló-ünnep lehet) engedelmo mangav… engedelmet kérnek… te sáj phenósz vi me ek csácsi vorba… mondhassanak igaz beszédet… Vendég vagy. Hajlékom árnyéka, árnyékom hajléka – súgja valami, suttogod magadnak.

*

Ahogyan az archaikus közösségi cigány rítusok énekei előtt, úgy Bari Károly végső soron hallomásból szerzett szavainak előszelében is ott kavarog e morajló vendégsereg. És aki most kiválik közülük – az eddig küszöbön kuporgó –, szintén vándorképűnek mutatkozik. Elmondása szerint az éjszakai vonattal érkezett (az utolsóval, amit egyesek kísértetnek is neveznek a környező falvakból). „Itt vannak velem a gondolatban megidézettek.”[1] – kezdi köszöntőjét. „Csodaként ér a váratlan találkozás – de mi bontakozik ki előttünk, varázslatos menyasszony, szörny vagy közömbös farönk? Minden incselkedik a vándorral, ismert arcok vonásait ölti játékosan, és a következő pillanatban mit sem tud játékáról: hirtelen különös mozdulatokkal rémiszti meg és máris újra meghitt és ártalmatlan alakjában áll előtte.”[2]

Hogyan fogadhatjuk köszöntést követő énekét? „Bari költészetében a világ a lírai személyiség számára sokszoros és folytonos érzéki csábítás, és ugyanakkor olyan, önmagát szintén érzékiesen és képiesen megjelenítő rend, amely úgy húzódik meg a lét kihívó és odaígérkező értékei alatt, ahogy az ingovány az éjszakai vándort csalogató lidércláng alatt. (…) Ez a líra nem ismeri a fogalmakat, sem a bölcselet, sem a retorika, sem a politika fordulatait (…) magába olvasztja, saját törvényei szerint valóvá lényegíti a huszadik századi technikai civilizáció rekvizitumait, ahogy a vadszőlő futja be és nyeli el a törzsébe fúródott lövedékeket. Minden ízében lélegző világ ez (…) Minden történés a természet valamely elemi mozgásával áll határozott kapcsolatban, innen van a kifejezés, a megjelenítés elemi ereje.”[3] Mit érthetünk meg hát mindebből a mi fogalmaink szerint? Hiszen a Bari-féle öntörvényűség – majd minden alkotásának vizsgálata közben, tapasztalhatóan – lerázza magáról a bevett elemzői ethosz eszköztárát is. (Jelen esetben érdemes lábjegyzetben felhívni a figyelmet az ethosz szó konnotatív jelentésére.[4]) „Ne felejtsék el, uraim, / ezeket a verseket / végül is én írtam, s én tudom, hogy mit / írtam, nem kell megmagyarázniuk, / beszéljenek inkább a megalkuvásról; erről a témáról / azt hiszem, önök tudnak sokat mondani…”[5] És akkor ezzel akár át is adhatnánk a szót a különböző rendű-rangú olvasónak, az úgynevezett irodalmi életben részt vevő alkotó, szerkesztő, egyetemen tanító, akadémikus írástudókkal (farizeusokkal?) együtt – nem utolsósorban pedig kényes önvallatásba kezdhetne e sorok körömlehellője is…[6] Elég hozzá: „Áll a bicska a levegőben.” – ahogy Víg Mihály mondaná.

Vessünk inkább egy szempillantást Bari Károly fekete-piros kontrasztot képző, de számlálhatatlan árnyalatú nyelvi alakzataira, tollrajzainak színről színre vált(oz)ó ábráira, melyeket se szellemivé szublimálni, se érzékiségüktől megfosztani nem lehet. Ahogy a költő lelkiségébe sem képes végzetesen belemarni senki – csakis a vérrel kitömött bábuk világában lehetséges mindez[7], a művek rejtekében elképzelhetetlen. „Nem találhatnak rám, akik utánam jönnek, / amikor befoghatatlan vadként keresnek, erdő leszek, / amikor gyógyító növényként, akkor rét, / és előttük a levegőben mindig ott úszik majd / egy tanúságtevő zokogás – és az is én leszek.”[8] Hogy azok a zokogástól zörgő (nemcsak végül, hanem) folytonosan szétporladó, elvegyülő, majd újra testet öltő csontok – melyekre a szóban forg(olód)ó művek épültek –, honnan vétettek, arra mindenekelőtt a költő első, Holtak arca fölé című kötete adhat feleletet; s hogy e csontokon végigfutó hajszálrepedések, csonkítással fenyegető, forradásba fájdított törésvonalak hová vezetnek, kikhez köthetőek, kitapinthatóvá, körvonalazhatóvá válik, ha a Pilinszkyéhez hasonló szikárságú és terjedelmű szövegbeli korpusz segítségével akárcsak felszíni fúrást is végzünk a „kútmély gödrök vidékén. / Egy ilyen gödörbe dobhatták bele / a bibliai fivérek szépséges, álomfejtő öccsüket.” Az előző részlet az Éjszakai utazás című – autochton[9] cigány folklór gyökérzetű, mesetartományokat feltáró – versből való, amely a profanizálódó bibliai fivérek konkrét körvonalait is sejtetni engedi egy tágabb (avagy szűkebb) kontextusban: „Hogy kihat-e a többségi társadalom esztétikai értékelésére a származás? Biztos vagyok benne, hogy: ki. Ez látszólag ellentmond annak a tételnek, miszerint »A származás nem esztétikai kategória.« De csak látszólag mond ellent! Arról van szó, hogy létezik egy ún. irodalmi kánon, amibe cigány származású írót-költőt még véletlenül se választanak be, hiába üti meg a legmagasabb szintet. Ez azt jelenti, hogy a többségi társadalom kánonjelölő köre kizárólag saját tagjait tartja erre méltónak.” – többek között egy olyan kisebbségi közösség ellenében történik mindez, melynek még nem „varázstalanított” tagjai is szinte vakon vezetik a többieket, mintha valóban egy kútmély gödörben álmodnák a közös utat, az egymáshoz vezető ösvényeket…

Kerényi Károly időtlen valóságok tartományába kalauzoló, mégsem múltba révedő, önnön képzeteitől sóbálvánnyá meredő, sőt bizonyos mitologémákat – állandó átváltozásban leledző – realitásként kezelő munkája, a Hermész, a lélekvezető mintegy hívószóra megjelenő központi (avagy éppen középpont nélküli) alakja mintha képes lenne rálépni a fentebb említett ösvényekre, olyan (t)örvényt kavarva ezzel, amelyben „nemcsak valami közvetlenül áttetszőre, hanem valami riasztóan visszataszítóra is fel kell készülnünk…”[10] (Ld. még a szerző olvasóra vonatkozó kihívását: „Aki nem riad vissza a legmélyebb mélységek és a legtöretlenebb utak veszélyétől…”[11]) A Bari-féle ősképek már-már mágikusan perszonifikált valóságelemei ugyanis – Hermészhez hasonlóan – a halál másik arcát mutatják felénk. Erre utal részben Blénesi Éva is a költőről szóló monográfiájában: „A közösségi sorsot felvállaló lírai alany és a haza közötti összetartozás egysége a lehető legszorosabb, és oly mértékben töretlen, mint egy arcra forrott halotti maszk, amely identikussá válik magával az arccal, hiszen az élő arcvonásai összemosódnak rajta a holtakéival, s az élők úgy őrzik a temetők mélyén nyugvó ősök vonásait, akár egy sír parcellájának barázdált felülete a Föld egészének a barázdáit. Az élő és az élettelen, a materiális és a spirituális közötti határok elmosódnak, egymásba játszódnak: az arc ráncai a föld barázdáival, az evilági a túlvilágival, a mulandó a múlhatatlannal. S ahogyan a térbeli határok elmosódnak, egymásba játszódnak, úgy az időbeli határok is fellazulnak ebben a költő-teremtette plasztikus képben, a múltba hátráló igék pedig mitikus távlatokat nyitnak a befogadó számára. »Cselekvő« idővel van tehát dolgunk…”[12]

Blénesi Éva mégsem ered – a tizenkettedik olümposzi istenség szárnyas cipőivel – e mitikus távlatok cselekvő idejének nyomába; mindinkább a keresztény kultúrkör szimbolikus tartalmaira, a zsidó-cigány sorsközösség jelképértékű versbéli foglalataira, a romák népcsoportjainak társadalmi-szociális keretek között értelmezett lét alatti létére, valamint a költői szövegszervezés komplex identitásszerkezetére helyezve a hangsúlyt, egyébként Erdélyi Zsuzsanna reflexiói és az Elfelejtett tüzek című Bari Károly-kötet darabjainak (Hazánk, Azonosítás, Ének, Karácsony stb.) segítségével. Egy helyen a versbeszélő „antinómiákkal teli értékpozícióját” emeli ki. A vonatkozó fogalom ókori eredetével (antinómia <görög, ’ellentmondás a törvényben’>) kapcsolatban felvetődhetnek ugyan a cigánytörvényhez („Romani kris”) kötődő gondolatok, ezek mégis csak külső szempontok maradnak. Ne is tévesszük ezért szem elől az álmok terelőjét, az örvénylő ösvények éji fürkészőjét, akit egyes herme(neu)tikus hagyományok a nyelv feltalálójaként említenek, jóstudománnyal ruháznak föl, ostort és varázspálcát adnak a kezébe, sorsdaimónokkal veszik körül, olykor pedig szégyentelenséggel, kárörömmel, incselkedő könyörtelenséggel jellemeznek… Mintha Dukay Barnabás zeneszerző Bari Károly gyűjteményes kötetéhez írt lírai oldalpárjának[13] egyikén is ő suhanna át: „A megtestesült hordozóban önmagunk viselése magasabb gyakorlat bárminél.”

Megkísérelhetjük Hermész vibráló auráját, valamint a Dukay Barnabás versét záró/nyitó „Atman”, avagy Önvaló kiáradását egybelátni. Ebben legnagyobb segítségünkre Carl Gustav Jung lehet, aki az atmán-ba (mint olyanba) áttűnő Selbstet nem másként, mint valódi önmagunkként jelöli meg. „Ha a valódi önmagunkat, a Selbstet a lelki teljesség foglalataként (vagyis a tudatos és a tudattalan összefüggéseként) fogjuk fel, akkor az valóban a lelki fejlődés egyfajta célját képviseli, mégpedig túl minden tudatos véleményen és elváráson. Ez egy olyan folyamat tartalma, amely rendszerint nem is a tudatban, hanem azon kívül megy végbe, és jelenlétét egyfajta, az utóbbira gyakorolt távolbahatás árulja el.”[14] (Vö. „A mérhetetlen időhöz méltó, kimeríthetetlen tartalommal csak az a költő tudja útra bocsájtani verseit, aki vázig lecsupaszítja és szétosztja jelenlétét a szavak között. A versek energiamagjának sérülhetetlenségét a költő tökéletes kitárulkozása teremti meg. Az, ha a látszatokat lefosztja énjéről és létének összes bizonyosságát: ösztöneinek, érzelmeinek, gondolatainak teljességét odaadja a szavaknak. Közlésének ereje és érvényessége így minden korszak érintésétől megújul, így a múlás nem a szavak szakadatlan jelentésvesztését, hanem kifogyhatatlan tartalmi erőinek felszínre kerülését hozza. A rájuk bízott üzeneteket csak ezek a szavak tudják eljuttatni az idő beláthatatlan tájaira.”[15]) Bari Károly valamilyen formában hermészi indíttatású költészetében „minden ugrásszerűen és viharosan történik…”[16] Emellett mindvégig – újra Dukay Barnabást idézve – egy szem nélküli szem lát és figyel a versekben, a versek által: „Köszöntik, kérdezik, fölemelik, letaszítják, magára hagyják… és csak figyel.”

Ezért is van a szövegeknek szabad átjárásuk mindazon (szocio)kulturális téridő-koordináták között, amelyek egy sorsközösség tagjainak helyzetét, esetleg társadalmi tájékozódási képességét és önismeretét is meghatározhatják. (Ld. a Bari Károly szövegével énekelt, Zöld az erdő, zöld a hegy is… kezdősorú „Cigány himnusz” széles körben való elfogadottságát, megélését). A korábban citált Csengey Dénes-írás Bari öntörvényű képkezelését egyfajta (még a különböző költői szerepfelfogásokon is túli) magatartásformába metamorfizálja; ennek körvonalait azonban csak részben tapogathatjuk ki magukból a versekből. Sőt, valószínűleg akkor sem olvashatjuk rá az életműre például a küldetéses-képviseleti lírikus hangkörét, ha a Csengey-esszékben kiemelt alkotók (Bari mellett például a „gyalogjáró szellemként” üdvözölt Lakatos Menyhért) törvényszerűen rendelkeznek közösségivé avatott relevanciával vagy referenciával. Ezzel együtt okulhatunk az olyan, véleményem szerint elvétett hangsúlyeltolódású – legkevésbé irodalmi intenciójú – megközelítésmódokból, amelyek szinte csak és kizárólag erre a bizonyos (recepcióbeli) identitásképző hang- és arcképzésre koncentrálnak.[17] Hol van innen Bari Károly Szatori-versének tengerbe rejtett rézálarca A némaság könyvéből, vagy a Holtak arca fölé megannyi – jungi értelemben vett – perszóna– és árnyék-alakzata? Ez utóbbi kötet fülszövegében a Dante-féle versképzés négyféle (szó szerinti, jelképes, erkölcsi és érzékfeletti) dimenziójáról is olvashatunk. Hogy e négy réteg általános interpretációs devalválódása miképpen vezethető vissza az említett tudományos diskurzus nyilvánvalóan jóhiszemű, ám kétségkívül fantáziátlanul, mechanikusan újra és újrastrukturált sematizmusára, nehéz kérdés. Ugyanakkor nem könnyű áthatolnunk azon az organikus képzetekkel benőtt rengetegen sem, amivel a legátfogóbb módon Bari Károly A mozdulatlanság örökbefogadása című könyve szembesíthet. Hiszen valóban mozdulatlan, kikezdhetetlen és befejezettséget sugalló, mégsem tömb- vagy zárványszerű, tévedhetetlenséget tükröző, esetleg mementóként előttünk álló gyűjtemény ez az irodalmi-képzőművészeti életművet magában foglaló, tavalyelőtt megjelent kötet. Hiszen akármelyik fellapozás alkalmával kizökkenhetünk – a kezdetek kereteit feszegetve – térből és időből (maga-magunkból) egyaránt. A már felhasznált, tulajdonképpen a költő „cigányképéről”, azaz folklórkutatói gyűjtőmunkájáról, felbecsülhetetlen értékű hangarchívumának kommentárjairól szóló A cigányokról című (kereskedelmi forgalomba nem került, szabad terjesztésű) kiadványából pedig korántsem meglepő módon többet tudhatunk meg a Bari-féle teremtőerő alkotói hátteréről, a cigány népköltészet szűkülő-táguló tájairól, mint bármelyik kritikából, elemzésből, tudományos vagy monografikus értekezésből.

Vagyis itt található az a lírai lelki tartam, ami ugyanúgy magában foglalja a mindenkori cigányság hitképzeteinek, mitopoétikus meséléskultúrájának elemiségét, mint a változó életkörülmények és az őshiedelmek közös tudatmélyi mozzanatait, állandó metamorfózisát. Sőt, konkrét plaszticitással Bari költészetének vetületében választhatjuk ki azokat a részelemeket mindazokból az ősi tudatfokú asszociációs elv szerint egységbe rendeződő mitologémákból, amelyek egy páratlanul gazdag kulturális hagyományozódás revelatív rétegződésének alján még mindig megremegtethetik a földet alattunk. A cigányok sajátos énekbeszédének ornamentális szerepű szavai, analóg paralelizmusokra, allegorikus alakzatokra épülő sorai, az egyes balladisztikus elbeszélések varázsképességű ősalakjai bizonyára az előítéletes társadalmi hierarchia félelemteremtő viszonyait is megörökíthetik; viszont ezzel párhuzamosan lehetőségünk nyílhat a roma folklórban fekete világnak nevezett hermészi hemiszféra megragadására, kiforgatására is – esztétikai rangra emelve a disszonanciát, a föld kürtőjén való alvilágba ereszkedés után, ahogy a költő írja valahol.„…az egyéni sorsmondás minduntalan kisarjad a formularéteg alól, s ilyenkor a lelkiállapot hullámzása fejleszti tovább a tartalmat.”[18] – szól egy másik szöveghely, utalva arra a hol holtra váló, hol élettel telített, hirtelen sarjadású és bomlású átváltoz(tat)ásra, ami elévülhetetlenül hozzájuk – Hermész álomterelt, tűzrőlpattant éji fürkészőire – tartozik.

*

Még mindig a küszöbön kuporogsz. Gyertyád viasz-lajtorjája a kezedre égett. Nem álmodsz. „És eltűnnek a gondolatban teremtettek…”[19] – fejezi be mondandóját a vándor. Kalapemelésére hajnal hasad. Lassan a többiek is szétszélednek, már tapossák az út porát. (Vonatfütty.) Nedvesség motoz a kunyhó homályában. Árnyékom hajléka, hajlékom árnyéka – zúgja, túl az erdő. Beléptél. But baxt haj párno drom![20] Kimondhatod a leghosszabb éjszakát.

Papp Máté


[1] Bari Károly: Éjszakai utazás, In uő: Csönd. Kalligram, 2017, Budapest. 12. o.

[2] Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezető. Európa Könyvkiadó (Mérleg-sorozat), 1984, Budapest. 58. o.

[3] Csengey Dénes: „Nehéz élet az ének” / Cigány írók és költők a magyar irodalomban. In uő: A kétségbeesés méltósága. Magvető Könyvkiadó, 1988, Budapest. 295. o.

[4] éthosz, étosz (gör. ‘szokás’): tág értelemben egy csoport erkölcsi magatartása, melyben bizonyos értékek megvalósítására való elkötelezettség fejeződik ki; szoros értelemben az ember szoktatás által nyert szokásainak, magatartásának, értékfelfogásának egésze. Az →erkölcs ezzel szemben a konkrét, gyakorlatilag megvalósult magatartás, a cselekedetek rendje. (Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

[5] Bari Károly: Ne felejtsétek el. In, uő: A mozdulatlanság örökbefogadása / Összegyűjtött versek, prózai írások és képzőművészeti alkotások (1966–2018). Kalligram, 2019, Budapest. 133. o.

[6] Első körben talán nem lenne túlzás számon kérnünk azt a középkorú kortárs írót-irodalmárt, aki így vallott majdnem pontosan egy éve a költővel való találkozásáról: „Bari Károly költészetével úgy egy éve találkoztam, korábban még a nevét sem ismertem. 2017-es Csönd című kötetét egyszerűen a borítója miatt vettem meg, a csönd szó és a fekete szín társítása miatt.” Borbély András: Mese az ősi igazságtalanságról / Bari Károly A mozdulatlanság örökbefogadása kötetéről. https://litera.hu/irodalom/publicisztika/mese-az-osi-igazsagtalansagrol.html (Utolsó megtekintés: 2021. 03. 09.)

[7] Utalás a Félnek a szótól (korábbi címén: „Cigánytörvény”) című Bari Károly-vers egyik sorára: „Félnek a szótól, ha igaz, s ha vádol, / félnek a papírra rávésett lángtól, / az igaz szavaknak béklyóval bókol / a vérrel kitömött bábuk világa.” In uő: A mozdulatlanság örökbefogadása / Összegyűjtött versek, prózai írások és képzőművészeti alkotások (1966–2018). Kalligram, 2019, Budapest. 119. o.

[8] Bari Károly: Éjszakai utazás. In uő: Csönd. Kalligram, 2017, Budapest. 10. o.

[9] autochton (görög = ’Földből születettek’): bennszülött, ősi, eredeti, helyben keletkezett, keletkezési helyén maradt, őshonos, törzsökös. (Forrás: Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótára)

[10] Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezető. Európa Könyvkiadó (Mérleg-sorozat), 1984, Budapest. 9. o.

[11] Uo. 107. o.

[12] Blénesi Éva: Cigánynak lenni, költőnek lenni / Közelítések Bari Károly alkotói világához. Kalligram, 2018. Budapest. 71. o.

[13] Megjelent a Credo folyóirat 2021/3–4. számában.

[14] C. G. Jung: Az indiai szentről, In uő: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Scloar Kiadó, 2018, Budapest. 579. o.

[15] Bari Károly: Cigánynak lenni, költőnek lenni. Tűnődések hagyományról, költészetről, előítéletekről, In uő: A mozdulatlanság örökbefogadása / Összegyűjtött versek, prózai írások és képzőművészeti alkotások (1966–2018). Kalligram, 2019, Budapest. 247. o.

[16] Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezető. Európa Könyvkiadó (Mérleg-sorozat), 1984, Budapest. 42. o.

[17] Ilyen a legutóbbiak közül Beck Zoltán – egyetemi képzettségéhez és kifejezetten romológiai szakirányultságához képest – pongyola íráskészségű, elnagyolt és tétova értekezése éppen az általunk is idézett két rendkívül figyelemreméltó Csengey Dénes-esszéről a Hitel folyóirat 2020/4. számában. http://www.hitelfolyoirat.hu/sites/default/files/pdf/04-beck.pdf (Utolsó megtekintés: 2021. 03. 10.)

[18] Bari Károly: A cigányokról / Bevezetők, előszók, tanulmányok és interjúk, valamint képek az életútról, kezdettől a jelenig. (Megjelent a Cigány Intézet – Romano Instituto támogatásával.  A kötet kereskedelmi forgalomba nem került, csak ingyen terjeszthető, mint minden belső kiadvány.)

[19] Bari Károly: Éjszakai utazás. In uő: Csönd. Kalligram, 2017, Budapest. 16. o.

[20] „Sok szerencsét és fehér utat!” (Forrás: Bari Károly: A Cigány folklór. Magyarország – Románia. I–X. című lemez előszava, In uő: A cigányokról / Bevezetők, előszók, tanulmányok és interjúk, valamint képek az életútról, kezdettől a jelenig. (Megjelent a Cigány Intézet – Romano Instituto támogatásával.  A kötet kereskedelmi forgalomba nem került, csak ingyen terjeszthető, mint minden belső kiadvány.) 45. o.