(gyerekkor) A debreceni Meteor mozi mellett volt egy trafik, barátaimmal 8-10 évesen oda jártunk cigarettát venni. Ott vettem az ólomkatonáimat is, meg az indiánokat. Ma már elképzelhetetlen, hogy ilyen korú gyerekeket kiszolgáljanak dohányáruval. Ráadásul szálra is lehetett venni tíz-húsz fillérért. Kezdtük a Mátra szivarkával, majd jött a Terv és a Kossuth, olykor a Munkás. Füstszűrős cigaretták nemigen voltak még akkor, vagy csak nem emlékszem rá. De ami különösen érdekes a trafikkal kapcsolatban, hogy C-filmet is lehetett kapni, a kor akkor szinte egyetlen, nők számára kifejlesztett fogamzásgátlóját. De hogy miért vettünk gyerekként egy-egy dobozzal, azt máig sem tudom.

(cserebogár) Egy alkalommal a moziból jövet barátomnál volt egy Stern magazin, azt lapozgattuk. A címlapon gyönyörű, bikinis szőke lányok voltak, azt hiszem, akkor lettem kiskamaszként ebbe a típusba szerelmes. Nyári alkony volt, és én érthetetlen okokból boldognak éreztem magam. Az idő megállt, vagy csak én éltem benne mint az állatok. Elsuhant mellettünk egy piros, nyitott tetejű Skoda Felicia, talán épp akkor jöttünk az Előzés című filmről. És a rettegett Divinyi nevű nagyfiú, amint elment mellettünk, megsimogatta a hátamat – a szokásos verés helyett. Még boldogabb lettem. Csak később vettem észre, hogy egy marék cserebogár mászik a hátamról a nyakamba.

(születésnap) Amikor megkésett első kötetem bemutatója volt az Írók Boltjában két kolleginával együtt, a szép számú közönség között (megtelt a galéria, az oda felvezető lépcső, de a földszinten és a bejárati ajtóban is álltak), még az esemény előtt a könyvek közt sétálva összefutottam Kukorelly Endrével, és bevillant – április 26-át írtunk -, hogy aznap van a születésnapja. Ezt meg is említettem neki. Kissé fájdalmas, önironikus mosollyal az arcán legyintett: ezt inkább hagyjuk.

(korcsolya) A házunk előtt volt egy víztároló medence. A nyomai még most is látszanak, nem sikerült tökéletesen lebitumenezni az egyik sarkát, mely a túloldali Don-kanyarnak becézett hangulatkarbantartó egységgel (lánykori nevén: kocsma) átellenben volt. Telente itt korcsolyáztunk. Persze nem volt minden veszély nélküli, mert a beledobált, kiálló téglák sarkában könnyen felbukhatott az ember. Így sikerült nekem is maradandó porcleválást szereznem a bal térdemben, nekirepülvén a meredek betonfalnak. Jobb napokon a belvárosi kézilabdapályákból kialakított korcsolyapályákon lehetett suhanni, az akkori Vörös Hadsereg útján kettő is volt. Persze, a kulcsos korcsolya is hamar leszedte a cipő talpát. A korcsolya, amit a Jézuska hozott nekem, de én már hetekkel előtte felfedeztem a konyhaszekrény tetejére elrejtve előlem. Máig őrzöm a titkot, hogy kikutattam.

 (Fényes udvar) A kötelező sorkatonai szolgálatomat a határőrségnél töltöttem, amikor egy híradóban megláttam, hogy átadták Debrecenben a Fényes udvar névre hallgató új lakótelepet. Ott épült, ahol a szánkóm is gajdeszra ment, a régi temető helyén, 1972-ben. És ezzel el is tűnt a gyerekkorom kedves helyszíne végleg. Akkor, huszonegy évesen még nem sejtettem, hogy lakni fogok majd ott két évtizeddel később. Mint ahogy azt sem, hogy a fiam, iskolás korba érve, abba az általánosba fog járni, ahol Térey János képe lóg a faliújságon, mint az iskola büszkesége, egykori diákja. Érdekesség, hogy neve ellenére a Kút utcáról lehetett a tanintézmény területére lépni. Azóta bezárták az Eötvös utcai iskolát, és Térey sincs már.

(az első csók) Már nem Debrecenben laktunk, de én gyakran visszatértem szülővárosomba Ceglédről, ahol igazából eleinte nem leltem a helyemet. Már az első alkalommal, a régi játszóterünkön összefutottam volt osztálytársakkal, akik a környéken laktak. Még nem nőttünk ki a hintázós korból. Volt ott egy szőke lány, olyan, mint a Stern magazinban látottak. Kicsit lófejű, de szép. És akit alkonyatkor hazakísértem, nyolcra otthon kellett lennie. Beszélgettünk még a lépcsőház előtt, majd magam számára is váratlanul megcsókoltam. Már ha annak lehet nevezni azt a félrecsúszott, szájra adott nyálas valamit, aminek utána aztán mindketten zavartan és gyorsan elköszöntünk egymástól. A nevére nem emlékszem.

(a figuráns) A mai földhivatal épületében, a Csokonai Színház mellett egykor házasságkötő terem is volt (magam itt követtem el, mint utóbb kiderült, életem baklövését), az első emeleten pedig a megyei hadkiegészítő parancsnokság terpeszkedett. Apám, katonatiszt lévén, itt volt parancsnokhelyettes. A szemben lévő földmérőknél szerzett nyári munkát hetedik osztályos fiának. Figuránsként egy nálam kétszer nagyobb szintező lécet kellett cipelnem és bizonyos helyeken leállni vele mozdulatlanul, míg az egyetemista földmérő gyakornokok elvégezték a méréseket. Jó kis csapat voltunk, egy alkalommal a kukoricaföldön törtünk magunknak pár csövet, és tüzet rakván megsütöttük azokat.

Másnap apám áthívott a szemközti parancsnokságra, hogy mit műveltünk mi a kukoricásban, itt van a gazda, és panasszal él épp. Idős, kucsmáját gyűrögető bácsi állt ott, láthatóan felindultan. Majd kifakadt. Hogy nem amiatt a néhány csőért utazott ő ide, adott volna nekünk még többet is szívesen, hanem a teherautók, harckocsik, páncélozott járművek miatt, melyek a gyakorlatozás során letarolták a kukoricása jókora részét. Visszamehetsz, fiam.

(frontember) Azért csak sikerült barátokra találnom tizenévesen új lakóhelyemen, az Alföld kapujának nevezett kisvárosban, ahol Kossuth mondotta híres beszédét. Egy zenekar énekest keresett, és valaki beajánlott a fiúknak. Valaki azok közül, akikkel együtt hallgattuk a Szabad Európa rádióban a Teenager-partyt, meg a Luxemburg rádiót. Hogy, hogy nem, így lettem frontember egy zenekarban, és nem csak a környék településeit jártuk hétvégente, de egy ízben a zuglói Kassák Művelődési Házban is felléptünk, Demjén Rózsi és Szűcs Antal Gáborék előzenekaraként. Színpadról, dobogóról lenézve azt hiszi az ember bizonyos lánypillantásokból, hogy lába előtt hever a világ, de legalábbis néhány csaj, aztán mire elpakolja a mikrofonját, hangszereit a csapat, a lányok már rég felszívódtak valaki mással.

(Jazz) Egykori zenésztársaim közül hárman nem hagytak fel a zenéléssel, de a rock, a beat, a rhythm and blues már a múlté, a jazzmuzsikáé a főszerep. Olyan világhírű zenészekkel, akik nemzetközi díjakat nyertek már akár ütős, vagy más hangszerek mestereiként. Így sikerült személyes barátságba kerülniük olyan, fiatalkorunkban csak távolról csodált zenészekkel, mint a legendás Syrius együttesből Ráduly Mihály, vagy a zongorista Csík Gusztáv. Egyiküknek, aki a neves dzsesszdobos, Kovács Gyula tanítványa volt, Európa-, sőt mondhatjuk világhírű dobmúzeuma van, és évente megrendezi a nemzetközi dobos- és ütősgálát, ahol a szakma elitje lép fel.

Ezek a barátságok megmaradtak oly sok évtizeden át. Nemrégiben az egykori zenekar megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából zártkörű koncertet adtunk. Most, a fél évszázadba és az idő múlásába belegondolván, magam is hajlok arra, hogy Kukorellyvel szóljak: ezt inkább hagyjuk.

(tiltás) A közösségi térben sok minden történik. Születnek barátságok is. Én például ennek köszönhetem, hogy egy Milánóban élő, magyar származású könyvkiadó hölggyel a virtuális ismeretségből személyes jó barátságba kerültem, többször is találkoztunk, jártam már jóvoltából Milánóban is. Ha ő nincs, talán sosem ülök repülőn, nem járok a milánói dóm tetején, nem nézek operapróbát a Scalaban, nem látom a sok képtárat és az Utolsó vacsorát, és nem vacsorázom a divat fővárosában. Igen, létezik barátság nő és férfi között, pedig a lányom lehetne. Szabó Magdát fordít olaszra és ad ki, tavaly pedig Oravecz volt a vendége, bejárták Itáliát a lefordított 1972. szeptember könyvével. Jó volt mind az olasz, mind a magyar visszhangja, a legnagyobb lapok, pl a Corriere della Sera is írt az eseményről. És barátság volt – ha rövid idejű is – egy színházi kolléganőmmel. Feleannyi, mint én, de éjszakákon át szkájpoltunk, mindketten arra jutván, hogy embert még ilyen közel nem engedtünk magunkhoz, főleg nem a másik nemből. Ő vett rá, hogy harminc év hallgatás után újra írni kezdjek. Aztán egyszer csak jött egy üzenet, hogy “régi sebeket téptél fel bennem, ezért zárok be előtted minden ablakot, ajtót.” Aztán le is tiltott. De nem ez a lényeg. Egy ízben az üzenőfalamon jelzést kaptam, hogy valaki követőm lett a közösségi oldalon. Mit mondjak, megörültem, hisz az illető is szokott A Vörös Postakocsi folyóiratban publikálni, olvastam tanulmányait, kritikáit, de pár perc múlva nem csak a követés tűnt el, hanem a követő is; azt kellett észlelnem, hogy a hölgy letiltott, holott egy szavunk nem volt egymáshoz soha. Eleinte bosszankodtam az ok nélküli eseten, noha nem vágtam eret magamon, mert rájöttem, hogy a nagy barátnője épp az, akinek a sebeit feltéptem, és azonnal beugrott, honnan fúj a szél. Azóta is mulatok magamban.

(költözés) Életem során annyit költöztem és annyi munkahelyem volt, hogy ezért kellett lejárat előtt kicseréltetnem a személyi igazolványomat – akkor még bejegyezték ezeket az adatokat, és hát betelt az erre a célra rendszeresített rovat. Hat éve, apám temetésének napján ért Borbély Szilárd halálhíre. Egyik darabjáról írtam is a Vörös Postakocsiba, ennek kapcsán beszélgettem vele a darabról egy könyvesboltban előző évben.

Negyven év után fájó szívvel jöttem el Debrecenből, hogy megözvegyült édesanyám segítségére legyek. Lassacskán, de visszazökkentem a nagyvárosi lét után a csendes, néha unalmas kisváros életébe, melynek lakossága annyit számlál, mint a debreceni egyetemi campusé. Ebben segítségemre voltak a régi barátok.

És bár a szívem visszahúz, azt hiszem, innen már nemigen költözöm sehová. Valahogy nem is hiányzik a nyüzsgés, a pandémiás hetek, hónapok sem viseltek meg, legalább utolértem magam az olvasási restanciám terén. És ha nyüzsgésre vágyom, a zónázó vonattal ötven perc alatt a fővárosban lehetek. Két kedves helyem is van, az egyik az Írók Boltja, a másik a Király utcai Legenda söröző, ahol első kötetem szerkesztője a pultos.

Amikor az Írók Boltjában a kasszánál jeleztem, hogy nyugdíjas vagyok és az ilyen véneknek már 10 százalék kedvezmény jár, Andi mosolyogva mondta: a szerzőknek is.

(kamaszkorom legszebb nyara) Barátaimmal egyik nyáron úgy döntöttünk, hogy minimum egy hetet a Balatonnál töltünk, egyikük szüleinek félkész házában. A ház a tótól alig ötven méterre volt, mellettünk az aligai KISZ-építőtábor, ahol közgázos egyetemista lányokkal sikerült összebarátkozni, köszönhetően a gitároknak, és a Mick Jagger-epigon frontembernek.

A nyaralási pénzt vagonkirakodással kerestük meg. Mint a rossz viccben, kétszer rakodtunk: először és utoljára.

Alig egy hónapja halt meg Brian Jones, és közeledett Csehszlovákia baráti lerohanásának egyéves évfordulója.

Az építőtábor búcsúbuliján akadt egy lány, akit tánc közben volt merszem megkérni, hogy jöjjön velem a közeli házikóba. Szombathelyi volt, főiskolás, és idősebb nálam vagy három évvel, ami akkor azért soknak tűnt.

Amikor túlestünk az aktuson, sírva kérlelt, hogy ne szóljak erről a barátomnak. Kiderült, már egy hete együtt járnak, ezt persze mindenki tudta, csak én nem.

Kimentem a ház elé, rágyújtottam, felnéztem a csillagos égre, a hold sütötte a pucér fenekemet, és egyszerre éreztem büszkeséget és szégyelltem magam.

Büszkeséget, mert tizenhét évesen elveszítettem a szüzességemet, de még csak a nevét sem tudom, kivel. A barátomat meg szégyelltem erről megkérdezni.