védelmek

azt a kakast, aszklépiosznak,
miért kopasztották meg.

fogadsz, hogy nem olvasták
a „nyamvadt” szöveget (sem).

majd én,

vádolom, védem, aztán
felmentem magam.

munka után kékfény,
este a kanapén, ha
elnyúlok, foucalt-t
képzeld a konyhába.

léteznek kopasz
szellemek.

rossz a baj, ezért nincs,
nyugtatod őt is, majd
magadat.

és kakaspörkölt szaftjával
a nyelved alatt elhiszed,
semmi baj, mindenkori
tubica vagy jóember.


bizalompersely

ezt a fél marék aprót, uram,
-ha mégis letegeződnénk-
neked teszem
félre.

(látod, hogy késő van,
lassan el is alszik)

kifárasztod bennnem
az élénk harcos
nyugalmát.

de nincs panasz,
semmi fájdalom!

én csak nézegetem minden
este a gondosan kikészített
tornacipőket.

mint egy tenyérre írt
telefonszámot,

ha elmosódna, azért
azt mégis, nehogy
elfelejtsem,

hogy mennyire váratlan
-zavarosan szemcsés-  
minden alkalom veled.

viharnapok

általában győr és tatabánya
között kezdtek el potyogni
az apró, jeges törmelékek.

mi pedig trágár szavakkal
hintettük be a kiszáradt
talaj göröngyeit.

a földbe gyalult égitestek
jelöletlen sírjait kereste
minden szempár, és

nem is vettük észre, hogy
a nápolyinkból úgy hullik
a morzsa, mint a kinti
tájak felületére a hó,

mert ekkorra már mindenkit
elkábított a fűtött jármű
mesterséges melege,
a sötétedésbe

ömlő bágyadt szótlanság,
a parfüm és a szájszag
teljes fúziója,

úton az osztrák határ felé.


az a kevés kémia is egy rágcsáló kielégülésében

semmiség.
csak leszünk,
mi nem tervezünk,
csatornában születünk,
patkányokkal szemezünk.
az utcára les ki a fél szemünk.
a napfény is becsap minket, ami
a rácsokon még áthasad, hamar ki
is kikészülünk, gyorsan élünk, jövünk,
leszokunk, rászokunk a kartonmennyre,
a papírpurgatóriumra, gennyes gondolatok
közt, mi, a félholt agysejtek egy koponyában,
megjavulunk, felépülünk, elszakadunk, eltörünk.