A Búza téren fagyoskodott már egy órája, mondta rögtön, amint kezet ráztam vele, igen, köszönés helyett ezt mondta, hogy ő türelmes, de azért ez már neki is sok. Mégis milyen ember lehet az, aki bő egy órát késik a saját randijáról? Kérdezte sejtelmesen, majd rövid hallgatás után megválaszolta saját kérdését: Hát nem udvarias… Én meg közben azt gondoltam, hogy a meleg férfiak világában nincs is udvariasság. A férfiszerelem bolygója az átejtések univerzuma. Örülhet, ha adok neki egy jó éjszakát, aztán eltűnök. Anno velem is ezt csinálták.
De mindezt persze nem mondtam ki. Csak mentünk, csak mentünk egymás mellett: én vezettem, ő vakon követett, mint egy kiskutya, aki kicsit haragszik rám. Egyszer-kétszer fújtatott is, hogy érzékeltesse, ki kell engesztelnem.
Szálltunk ki a liftből, nehéz, vörös liftajtó volt. Alig bírta el a vékony karja, szinte csak csontból állt, olyan vékony volt. Megtámasztotta valahogy, aztán ellökte magától. Nem segítettem neki.
Berohantam a lakásba, lecsaptam a kulcsot a konyhapultra, és már el is tűntem a szobában, amikor ő bejutott. Lehuppantam az ágyra, ő pedig megszeppenten torpant meg az ajtóban. Olyan óvatossággal lépte át a küszöböt, mint egy országhatárt, amin nem ildomos átkelni. Beleült a fotelba, ami az ágy elejénél volt. Pici és keskeny volt ez a szoba, akár egy sikátor, és ő most eltévedt az én sikátoromban.
Nem szólt egy szót sem. Az úton sem sokat beszélt, csak azt kérdezgette, hogy ott vagyunk-e már; erről rögtön Shrek szamara jutott eszembe. És most, hogy szótlanul, meredten ült a fotelban, megint olyan kis szamárnak tűnt… Valójában érződött, hogy süt belőle az intelligencia, de a bizonytalanságtól, a kétségbeeséstől kicsit kevesebbnek tűnt.
Egy fiút láttam akkor, aki egy halott bolygón keresi a szeretetet, és bár még csak az út elején volt, már akkor láttam, hogy hamar kiábrándul majd ebből a világból… hiszen a férfiak egymás közt nem tudnak szeretni. Csak a testkultusz megy. A testimádat. Az pedig nem melegít fel.
Akkor már én is rég éreztem szívemben a szeretetnek legalább a csíráját. Már régóta jártam, egyedül, ebben a hideg világban, nem volt soha senki és semmi, ami felmelegíthetné testemet. De akkor ott volt ő. Az az ártatlan kisfiú, akinek véletlenül már volt magömlése. És én csak bámultam, bámultam őt onnan az ágyról, pár perc múltával máris megérintett a kölyök szeretetéhsége, mely zavart lényéből kisugárzott.
Az előbb még az járt a fejemben, hogy érdes hangommal magamhoz csalogatom, pár elkapkodott, félrecsúszott csók után levetkőztetem, a hasára fektetem, és a többi. De akkor hirtelen felötlött bennem, hogy főzhetnék neki zöldborsófőzeléket. Meg is kérdeztem tőle, hogy éhes-e, hát persze, hogy éhes volt. Az is eszembe jutott, hogy biztos fázik, hiszen aligha a leghidegebb télhez öltözött, adtam hát neki egy zöld pulóvert. Persze nagy volt rá, lógott az ujja a kezén, úgy festett benne, mint egy idétlen, szeretni való kobold, a kis kócos, vörös hajzatával, meg a görnyedt testtartásával. Kimentem a konyhába, elkezdtem kutyulni, kavargatni, ő pedig közben óvatosan kiosont, ott termett a hátam mögött, és némán nézte, mit ténykedek. Rámutattam egy sámlira, arra leülhetsz, mondtam kissé ingerülten, mert az mégiscsak idegesített, hogy akadályozott a szabad mozgásban. Hátra csoszogott, leült, onnan, lentről figyelte a csodát. Aztán leültettem a zöldalmás abrosszal fedett kopott faasztalhoz, majd tálaltam. Eszegette, eszegette szépen, aztán én is belenyaltam: borzasztóan el lett sózva. De őt ez nem izgatta.
Aztán bementünk a szobába. Leültem az ágyra, tenyeremmel megütögettem a takarót, mondtam: ülj le. Oldottabb volt most már, könnyedén odalibbent mellém az ágyra, de azért kihagyott egy buszülésnyi helyet. Arrébb ültem, közel hozzá, most már úgy gondoltam, kivívtam a bizalmát. Ez a gondolat persze megint kihozta belőlem a vadászösztönt: elejtettem az áldozatot, most már csak meg kell enni. Hirtelen átkaroltam a derekát és vadul csókolni kezdtem, mire ő rémült arckifejezést vágott. Amikor ezt észrevettem, úgy éreztem, mintha gonosztevő volnék. Abbahagytam.
Mit szeretnél, mondd… kérdeztem tőle. Csak… csak várj… mondta. Nézett maga elé meredten továbbra is. Aztán félszegen felém tekintgetett, majd megmarkolta a kezemet, amit a takarón pihentettem. És aztán… a vállamra hajtotta fejét. És szuszogott. Csak szuszogott, és csak szuszogott. Rögtön éreztem, hogy régen folyton ezt kerestem, és most itt van. De most már olyan távol voltam a régi világomtól… félve viszonoztam kedvességét és bizalmát, s csak percek múltán fogtam rá erősen kezére, majd homlokomat a homlokához nyomtam. Orrunk hegye összeért. Hirtelen vékony, forró patakocskák öntötték el arcom. Igyekeztem letörölni onnan őket, nehogy észrevegye. Közben láttam, hogy ő még továbbra is csak szuszog, bár kissé hevesebben. Mintha épp próbálná kifújni magából orrán keresztül a magány nyomorult ördögét.
A könnycseppeket nem sikerült nyomtalanul szétdörzsölnöm arcomon, így inkább átöleltem őt vészesen és szorosan, hogy ne is lássa. Bénultan ült ott, nem tudott visszaölelni, pedig szeretett volna. Aztán mondtam, hogy feküdjünk le egymással szemben. Így hát elnyúltunk az ágyon. Aztán néztük egymást percekig, de mintha velem szemben egy bábu feküdt volna akkor. Magamhoz húztam, mint egy rongybabát, szorosan öleltem, majd puszilgatni kezdtem. Az arcát, a száját, a nyakát. Aztán elkezdtem forrón tapogatni, először a ruháján keresztül, majd alatta… Nem bírtam magammal. Végül a hasára fordítottam, tettem, amit ilyenkor szoktam, és közben hiába nyöszörgött, nem engedtem el.
Szinte holtra váltan feküdt ott az ágyon, mélyen lélegzett be és ki, láttam a hátán keresztül. Elfogott a lelkiismeret: mégis rosszat tettem, gondoltam, és hogy most, ebben a nyomorult órában, megöltem ezt a gyereket.
Aztán suttogva faggatni kezdtem, hogy nagyon fájt-e, megsértettem-e, és hogy ez volt-e az első, mire ő egy tétova nemmel felelt. Ez már a harmadik volt neki. Nyögte ki, én pedig döbbenten és kétkedve hallgattam tovább. Panaszosan folytatta, hogy ő eddig sem ezt akarta, de mindig így végződött, azzal a hájas kopasszal is, meg azzal a kreténnel, akinek hányásszagú volt a szája. Kicsit fájt, hogy ezekkel rakott egy sorba. Valahogy ilyen az ő szerencséje, mondta, nem érti senki, hogy mit akar.
Én azért értettem. Szeretetet és odafigyelést, mi mást. De nem tudtam neki mit mondani. Nemsokára vette a cipőjét, de közben még megköszönte a vacsorát: ekkor már nem tűnt se megszeppentnek, se ijedtnek. Ebben a pillanatban már megint az a fiú volt, akivel az utcán találkoztam. Kicsit furcsa, kicsit idegen. Szinte bárki lehetne. Aztán csak tűnődve bámultam őt az ablakon keresztül, a hatodikról, ahogyan sután közelít a villamos felé. Aztán eltűnt. Nincs többé.