Minden a bal karom zsibbadásával meg a kellemetlen nyomással kezdődött a mellkasomban. Persze, fiatal voltam, talán húsz, ám addigra több cikk is a kezembe akadt tisztázatlan eredetű, korai szívhalálról. Látszólag egészségesek is áldozatául eshetnek, nincs kimutatható oka, egyszerűen csak bekövetkezik. Eljön érted a kaszás, és átevez veled az alvilág folyóján.
Mivel tipikus tünetek is kínoztak, őrülten beparáztam, infarktus ez, nincs mese. Ellenőrizni akartam a pulzusomat, de nem találtam a lüktető kis pontot a csuklómon. A pánikhangulat teljesen átvette felettem az uralmat. Addig tapogatóztam, míg érzékeltem némi pulzálást, bár eszembe jutott, hogy talán csak az ujjbegyem apró ereiből származik. Megszámoltam, hányat ver percenként a szívem. Százöt. Túl sok. Levegő beszív-kifúj. Újra lecsekkoltam a pulzusszámomat. Száznyolc. Száztizenöt. Mindjárt az enyészetbe olvadok. Végül az ágyamra hanyatlottam, ahol azonnal álomba lökött az értelmetlen kimerültség, amit testem rejtélyes túlpörgése generált.
Ahogy felvettek a BKF-re, és felköltöztem Fehérvárról Pestre, a napjaim egyre gyakrabban teltek infarktussal, sztrókkal töltött küzdelemmel. Légszomj is gyötört, érzékennyé váltam a fényre, a zajra, délutánonként alfában pihentem egy-két órát, hogy ne zsongjon úgy a fejem, mintha cintányérral csaptak volna a fülemre.
A kolis szobatársam semmit nem vett észre. Csendben harcoltam a megszűnéssel. Amúgy is megvolt a maga baja. Ha nagy ritkán dumáltunk, oda lyukadt ki, rosszul választott pályát, szívesebben állna kertészmérnöknek, mint logisztikusnak, a gyümölcsökért rajong, nem a kamionokért, és én biztattam, hogy jelentkezzen át a Szent Istvánra.
Le is lécelt, így szobainasnak használhattam a székét, mert a kolivezető nem vette a fáradságot, hogy pótolja a megüresedett helyet. Pár napig nyomasztó volt a csend, fel is idéztem a legjobb pillanatainkat: amikor összedobtunk pár forintot aszalt szilvás csirketokányra, a folyosóvégi konyhában sütöttük meg, vagy épp művészfilmeket ajánlottunk egymásnak, majd a tanárok legcsapnivalóbb előadásairól panaszkodtunk.
Az egyedüllét miatt azonban megkönnyebbültem. Beláttam, hogy agyára mehettem a lakótársamnak, hiába nem pánikoltam a jelenlétében. A szobánk egy termetes juharfára nézett, ezért gyakran könyököltem a párkányra, hogy amikor a nap a tetők fölött betűzött a kollégium keleti ablakain, újabb és újabb verseket ötöljek ki a bajszom alatt mormolva. Efféle kérdésekkel álltam elő:
– Milyen melléknév jut eszedbe, ha ránézel erre a fára?
– Terebélyes.
– Hihetetlen, hogy ez az egyetlen épkézláb opció egy fa kinézetének leírására.
– Fura vagy – állapította meg a szobatársam.
Nem is egyszer. Talán igaza volt, nem tudom, a maga módján minden ember fura. Mindenesetre nem okoltam, amiért a suliból, a koliból egyre szenvedélyesebben szorgalmazta a menekülést. Biztos reménykedett, hogy legközelebb olyan lakótársat sodor mellé az élet, aki nem bombázza szokatlan kérdésekkel.
Pedig túlpörgéseimen túl lidércnyomásaimról is mélyen hallgattam. Sosem osztottam meg senkivel, mennyire gyakran tűnt fel álmomban mindenféle rémség, olykor a testemen hemzsegő kullancsok, piócák, százlábúak, máskor meg az ágyam tövében oszladozó, végtag nélküli, emberi-állati tetemek.
Ki akartam mászni a gödörből, de tanácstalanul néztem farkasszemet a problémáimmal. Kétségbeesetten igyekeztem elterelni a figyelmem, alig vártam, hogy beleütközzek valakibe, aki végre eltérít az ökörségeimtől. Bár nem volt ez tudatos. Hónapokkal később fejtettem csak meg, milyen rossz taktikát választottam. Le is fölözhettem volna energiáimat, hogy a felesleget tanulásba öljem, de gyanússá vált, hogy az én életembe sem a logisztika hozza el a mennyi fényt.
Mégsem morzsolódtam le, átcsúsztam a zéhákon, de a közérzetem így is tovább romlott. Attól tartottam, ha nem is dobom fel a talpam, előbb-utóbb bekattanok, ezért rászoktam a lődörgésre, olyankor félig-meddig lehiggadtam. Mivel a tizennegyedik kerületre ráuntam, sűrűn szálltam buszra, a kivilágított terek, hidak között cikáztam a belvárosban, a koszos utcákat róttam a túlméretezett kabátomban, összehasonlítgattam az épületek homlokzatának jellegzetességeit, kerülgettem az illuminált turisták hadát a bulinegyedben. Rugdostam a kólás flakonokat, az elszórt pisztáciahéjakat, és amikor a talpam már fájt a meneteléstől, visszadöcögtem a koliba, hogy összefüggéstelen mondattöredékeket körmöljek félelmemben-világfájdalmamban egy vastag jegyzetfüzetbe.
Aztán megismertem Borit. A csoporttársam volt, de tudod, hogy van ez, eleinte egy büdös szót sem szóltunk egymáshoz. Hogy miért? Lehettem akármilyen fura, amióta az eszemet tudtam, ódzkodtam a hangulatemberektől. Az én furaságom kiszámítható és permanens volt, ezért különösen zavart, ha valakinek váltakozott a kedélye – Bori érzelmei pedig csak úgy hullámzottak, mint a Csendes-óceán tájfun idején. Néha olyan savanyú arccal tűnt fel első előadáson, mintha ébredés után citromlével próbált volna magához térni kávé helyett, máskor meg fáradhatatlanul lövöldözte a poénokat, végigröhögte Grétivel, a barátnőjével a szüneteket. Össze voltak nőve.
Kivételes lánynak találtam Borit. Kedveltem, ahogy sötét haját laza kontyba csavarta, mely a nap végére szétcsúszott, és fürtjei a szemébe lógtak. Magas homloka, igéző, dióbarna szeme volt, de az öltözködését szinte meghökkentőnek véltem. Ritkán néztem meg, miben illegetik magukat a lányok, nem is igazán érdekelt, de Bori leopárdmintás gumicsizmáján és neonsárga pólóin mindig elidőzött a szemem.
De nemcsak egyedi külseje miatt találtam különlegesnek Borit (a különc jelzőt erősnek ítélem), hanem azért is, mert úgy tűnt, előbbre tart nálunk az életében. Nem címkézném koravénnek, noha nem a szüleivel élt, nem is albiban, egyedül lakott egy isaszegi vályogházban, ahonnan valami régi Skodával járt az egyetemre. Szimpatikusnak tűnt a függetlensége, ráadásul a fülembe jutott, hogy a mentőszolgálatnál önkénteskedik. Talpraesettnek képzeltem kopott háza birtokosaként, ráadásul sebeket kötöz, és egy háromajtós, szoci tragaccsal csapatja a sztrádán, ez igen, ez valami, kár, hogy olyan édesbús a modora, egyébként hamar randizni hívtam volna.
Minőségmenedzsment előadáson tört meg hallgatásunk jege. Új versszakon agyaltam, a buszon ugrott be, épp ide-oda tologattam az első két sorban a szavakat, amikor kizökkentem a nyugis merengésből. Irdatlan csattanás, bosszúsan hátra is fordultam. Kíváncsi voltam, ki unja nálam is jobban az órát – de csak Bori haja meredezett százfelé a pad alatt, félhangosan morcogott, miközben a földön matatott:
– Elegem van most már, komolyan mondom.
Kipirult arccal felegyenesedett, kirázta szeméből a haját, számomra meg kiesett, hol vagyok, csak figyeltem hogyan igazgatja pöttyös blúza vállát, a tanárral is elfelejtettem felvenni a szemkontaktust.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Bori a spirálfüzetére könyökölt, és rávágta:
– Nem.
– Tudok segíteni?
– Nem tudom, tudsz?
Gondoltam, felajánlom a Sport szeletemet, hátha jobb kedvre derül, de Bori nyaklánca, egy hasított bőrön fityegő kagyló medál elterelte a figyelmem.
– A mellemet nézed? – kérdezte Bori.
Nem maradt lehetőségem magyarázkodni, mert a tanár, egy csontsovány, vastag ajkú szöszi a torokköszörülésével visszarántott az előadás valóságába.
– Csongor és Borbála. Szeretnétek folytatni helyettem?
Elhűltem, amiért tudta a nevünket, nem lehet igaz, azt hittem, ez csak középsuliban szokás. A szitu maga is gimis órák kellemetlen perceire hajazott, a töritanárunk egrecíroztatott így minket, ha kiszúrta, sutyiban az osztálytársaink hátának takarásában amőbáztunk.
Nem válaszoltam. Bori is hallgatott, úgyhogy az óra tovább csordogált álmosító medrében. Fel akartam idézni a versem, de nem emlékeztem a reggeli, remek hasonlatokra. Le is tettem róluk, tudtam, beugrik a legtöbb, ha nem feszülök rá a felelevenítésükre. Zsebre dugtam az öklöm, a falióra mutatóját sürgettem. Viszketett a térdem, feszített a halántékom, végül a hátulról érkező neszeket hallgattam. Ceruzafaragás, cipőtalpsurrogás, sóhajtozás.
Bori váratlanul megkocogtatta a vállam. Hátrabillentettem a székem, mire egy apró papírgalacsint ejtett nyitott tenyerembe. Láttál valaha egyetlen szájban ennél több hyaluront? – ennyit olvastam a lapon, miután szétbontottam a gombócot. Kár, hogy nem tudtam megfejteni, mit jelenthetett a csúnya kézírással papírra vetett mondat. Négyrét hajtottam a levelet, a hátizsákomba ejtettem. Közben arra gondoltam, egészen bejön, hogy Bori egy kicsit gonosz, meg az is, hogy a szempillái irracionálisan, egyszerűen hihetetlenül hosszúak. Hm. Milyen érdekes, hogy ezt is kiszúrtam.