A budai villa egyik mahagóni polcán ült a gyönyörű építőköves készlet, már a doboz is mestermunka, színes intarziás, kacskaringós, égetett betűs, ötévesen csak bámultam, vágytam vele játszani, de tilos volt, mert a gazdag bácsié, nénié volt, de ők sosem játszottak, a bácsi csak feküdt egész nap, nagybetegen, de hogy mi baja, nem tudtam, anyu, az én gyönyörű, okos anyum ápolta, akkor én is ott lehettem vele, megengedték, ott lakott a villában, a bácsit ápolta és én csodáltam, bátyus nem volt ott, nem is tudom hol, talán Mamukánál, vagy Szoboszlón a másik nagymamánál lehetett, anyu születésnapja volt májusban, adott tíz koronát, hogy hozzak a cukrászdából egy nagy tálca krémest, és mind a tíz koronáért vehettem krémest, és én indultam vissza a tálca krémessel az aranyfényű budai utcán, a toronymagas fákkal szegélyezett járdán, kicsi voltam, mindennél jobban szerettem a krémest, elfáradtam, leültem egy padra és megettem az egész tálcával, mert finom volt, jó volt, hogy olyan sok van, és amikor hazamentem az üres tálcával, anyu nem szólt semmit, de másnap sem szólt hozzám egy szót sem, és egy hétig nem szólt hozzám én meg csak sírtam, csak sírtam, belebetegedtem, ötéves voltam csak, de tudtam, hogy megérdemeltem, mert rossz voltam, és a bácsi felesége titokban még az építőköveket is odaadta, hogy játsszam vele, de nem kellett, mert anyu a ropogósra keményített, hótiszta fityulás, kötényes, gyógyító anyu nem szólt hozzám, talán soha nem is fog, csak gyógyít mindenkit, mint később Pesten is, és én akkor már az árvaházban voltam, mert Pesten nem lakhattam vele, és akkor olyan sokáig dolgozott a kórházban, hogy lemaradt a 6-os villamosról, arról, amelyikről még most is lehet látni régi fényképeket, hogy két kocsija kiáll a Dunából, aztán amikor a tetvek elborították a szép hosszú hajam, Mamuka hazavitt magához az árvaházból, engem Mamuka nevelt, és most is csókolnám a drága kezét, hogy úgy szeretett minket, a hátán vitt ki télen a pottyantósba, csak úgy futott, ha kellett, forró téglát tett az ágyba, hogy meleg legyen a lepedő, meg a dunna, mind a négyünknek egyformán, pedig Csiri meg Margó nem is voltak édesunokák, mégis ugyanúgy szerette őket, mint minket a bátyussal, de ha rosszak voltunk mogyoróvesszővel csapta meg a csupasz lábunk szárát, a kezét sose emelte ránk, a drága Mamukám, és a vesszővel is csak akkor csapott, ha megérdemeltük, csak ha megérdemeltük. Látod én is téged sose bántottalak, csak ha megérdemelted. Csak ha megérdemelted.