Fiatal, szőke lány könyököl ki az ablakon. Vágyódva bámulja a kertváros fényeit, ahogy a tízemeletesek között meggyulladnak a lámpák, és fényük egyre nagyobb kört kebelez be a tájból. Mint az éhes pókok, erre gondol, és egy pókos számot kezd dudorászni. Mint az éhes pókok, olyanok a lámpák, befonják a sötétbe forduló utcát, és a járókelők minduntalan belegabalyodnak a fény hálójába. A sötétség csalja őket, az éhes lámpákat, mint a ritkán használt sarkok. Légy szeretne lenni, vagy másféle bogár, hogy repülhessen ő is, ott, a lámpák körül.

Akkor már csak a Titásztól kellene félnem, gondolta. Nagymama régen azzal riogatta, ha túl soká maradt, hogy jön a Titász, aki láthatatlanul kapcsolgatja az utcalámpákat, és elviszi magával. Sokszor álmodott vele, hogy egy hatalmas lény, hosszú, izzó végű kampóval a kézben üldözi, és ő rohan, egyre rohan a vak villanyoszlopok alatt, és hiába próbál sikítani, a hangja cserbenhagyja. A lámpákkal együtt általában ő is felébredt. Már évekkel később, mikor elmesélte a barátnőinek, mennyire félt a Titásztól kiskorában, csak nevettek. Innen tudta, hogy nem szabad másokkal megosztani a minket kísértő félelmeket, mert csak kinevetnek miattuk. Lehet, hogy számukra ez csak mese, de a nagymama hangjában volt valami, akkor régen, amitől az egész többé vált, igazán félelmetessé.

Anya szebbeket mesélt, próbálja elterelni a gondolatait. Volt ez a rajzos könyv, amiből mindig olvasott, és amikor anyának már nem volt ideje többé olvasni, mert az új lakás és a második munkahely minden idejét elrabolta, akkor saját maga vette kézbe, szinte szóról szóra emlékszik rá a mai napig. Anya átköltött néhány mesét, itt-ott, mint egy igazi bűvész, észrevétlenül változtatott a történeteken, hogy izgalmasabbá tegye őket. De a lényeg, az mindig megmaradt. Egyszer megkérdezte anyát, hogy mi lesz, ha a herceg másik lányhoz fog odamenni, mert neki is ugyanakkora lába van, és ugyanabban a boltban vette a cipellőjét, amelyikbe mi is járunk, és így nem lehet majd tudni, kinek van igaza, de a hercegnek jobban tetszik a másik lány, így hát őt választja. Anya mosolygott, és azt mondta, ne aggódj, akkor jönni fog egy másik herceg, aki téged választ majd. Mindenkinek van egy saját hercege, aki eljön érte. És a herceg el is felejthet, miután elvitt magával, kérdezett vissza. Anya azt mondta, nem, a herceg mindig veled marad. És akkor apa nem a te herceged volt, kérdezte, és anya továbbra is mosolygott, és azt mondta, most már ideje aludnod, kincsem, és elment. Miután anya becsukta az ajtót, ő kibújt a héttörpés takaróból, és az ablakba könyökölt, ahogy most is, és a csillagokat figyelte, és a hercegeken és apán gondolkodott.

Utána másik városba kellett költöznie, mert új iskolába ment, és a faluban, ahol éltek, nem volt, csak általános. A gimnáziumban sok csuda dologról olvastak. Németül kezdett tanulni, annyira elvarázsolta Novalis, Goethe és Hoffmann, és lettek barátai, akik szintén lelkesedtek, de egyikük sem élte meg úgy ezt a másik világot, a képzelet világát, mint a valódit. Ettől néha magányos lett és szomorú. Azután eljött az érettségi, felvették az egyetemre, és anya nagyon büszke volt rá. Az egyetem miatt megint új városba költözött, egyedül élt egy albérletben, és szeretett volna újra szerelembe esni, ahogy a középiskola alatt oly sokszor. De akkor történt valami a világban, ami után nem volt szabad bármikor az utcára menni, és az egyetem kapui is bezárultak.

Az ablakba költözött, onnan fürkészve a bujkáló reményt, a mások szabadságát ölelő felhőket és fákat, és egy fiút, aki rendre megállt a járdaszélen, és hosszasan a szemébe nézett. Egy nap, mikor ott fésülködött az utca hangjainak harmóniájára fülelve, egy papírrepülő landolt előtte a kis tükrös asztalon. Kihajtogatta, fennhangon felolvasta magának, újra és újra, mert tudta, hogy az a fiú küldte, a nagy szürke szemekkel, a fonott kecskeszakállal, mindig ujjatlan, kapucnis felsőben. Megdobbant a szíve, fel akarta hívni anyát, de anya már nem az volt, aki régen mesélt neki a hercegekről. Anya nem szerette a hercegeket, apa miatt, és mert az előző kettő nála is tovább lovagolt a napkeltével. Megtiltotta neki, hogy elhagyja a lakást, hogy megvédje, így indokolta, de tudta, hogy amitől védeni akarja, azok a férfiak.

Azért a lány csak szeretett volna hinni, hinni muszáj, így hát választ küldött a fiúnak, aki másnap délután megjelent nála egy csokor virággal és két doboz meleg étellel. Nem ő főzte, nem tud főzni, azt mondta, de nagyon szereti a regényeket, így folytatta, amikor meglátta a lány könyveit szerte a lakásban. Nem tartott nagy rendet, mindenfelé könyvkupacok hevertek a földön, és a polcon sem szedte sorba őket. Zoláról beszélgettek sokáig, ő volt a fiú kedvence, és a regényeken kívül ölelkezni is nagyon szeretett, ezért azzal folytatták. A lány elmesélte neki, amit az anyja mondott a hercegekről, a fiú ámulva hallgatott, majd újra ölelkeztek. Másnap reggel a fiú azt mondta, dolga van, de később egy kávéra feljöhetne hozzá, és ezúttal a lány mesélhetne az ő kedvenceiről. Csókkal búcsúztatták egymást.

Tudja, hogy nem jön vissza, egy hete tudja már. Csak ül az ablakban, és várja, hogy felbukkanjon a herceg, aki végül kimenti majd a négy fal fogságából, és az utcán sétáló embereket és a lámpák körül repkedő bogarakat figyeli egyre vágyódva a szabadság után. Ott, a csillagok között lovagol apa is már, és talán otthon anya is így figyeli őt, várva, hátha visszatér. De nem beszélnek róla. Szégyellik, ezért nem beszélnek róla, így a fájdalom, mint egy hűséges madár a vállukra telepszik, és nem hagyja el őket többé.