Egyfelvonásos ünnepi játék

Szereplők:
ÁGNES, feleség
MIKLÓS, férj

2021-et írunk. A jelenet Budapesten, egy másfélszobás lakásban játszódik. Konyha, egy asztal két székkel, az asztalon kenyér, szalonna és egy üveg bor. Miklós egyedül reggelizik, a mobiltelefonjáról hallgatja Erdős Virág megzenésített versét, s közben együtt dúdol az énekessel, Kollár-Klemencz Lászlóval.

MIKLÓS: Iszom a bort, ölelem a babámat, / Úgysem érem keresztül, a hazámat, / Úgysem érem keresztül a világot, / Elengedem most már, / Nem őrzöm a lángot, / Csak annyit még, neked s nekem elég / Világítsa be az erdő közepét, / Arcodat láthassam, ha leszáll az este / S kezed teszed kezembe, / Iszom a bort, ölelem a babámat / Úgysem érem keresztül, a hazámat / Úgysem érem keresztül az / Erdő felett a csillagos eget / Csak ebbe a kis gyertyába / Lehozni tudom neked / tiri rírí ririri… liriri rí ríri rírí ririri…

Belép Ágnes kedélyesen, de feddően

ÁGNES: De jó kedve van valakinek korán reggel! (puszit ad a férje fejére)
MIKLÓS: Hát… azért az túlzás.
ÁGNES: Szerintem meg ez a hangerő túlzás. (kikapcsolja a hangfelvételt) Felébred a kicsi, aztán megint jön az őrjöngés. Nem lehetnénk csak egy kicsit csendben? Iszonyatosan hulla vagyok. Az előbb már lefőztem egy kávét… Hova lett?
MIKLÓS: Megittam.
ÁGNES: Az összeset?
MIKLÓS: Én is hulla vagyok.
ÁGNES: Aha… (mereven bámulja Miklóst) Édes Istenem, Te ittál.
MIKLÓS: Én?
ÁGNES: Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk.  
MIKLÓS: Csss, felébred a kicsi!
ÁGNES: Te csitítgatsz engem? Most komolyan?
MIKLÓS: Na, ne sárkánykodj már! Nézd meg kérlek szépen, hogy minden rendben van-e, addig én… addig én…
ÁGNES: Addig te mi?
MIKLÓS: Hát, addig én… kérsz egy tükörtojást?
ÁGNES: Egy tükröt kérek inkább, amiben látod, hogy nézel ki korán reggel.

Ágnes el, Miklós újabb dalt indít a telefonjáról, s közben tölt magának egy újabb pohárral

MIKLÓS: Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, / Magyarország újra csak a miénk lesz! / Mer’ akárhogy is berzenkednek, / acsarkodnak-hetvenkednek. / Erről majd a magyar virtus tesz, tesz, tesz. / Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,/ ez az ország újra csak a miénk lesz!
ÁGNES: (visszatér a konyhába számonkérően) Na, ezt ne! Kész lesz holnapra az autó? (Miklós ismét kikapcsolja a zenét)
MIKLÓS: Nem hívtam még fel.
ÁGNES: Azt ígérted, hogy ma mindenképp beszélsz vele. Vagy tegnap mondtad? Esküszöm, én már azt sem tudom, hányadika van, vagy hogy milyen hónap. A vírus és a baba óta mintha egy végtelen körforgásba kerültem volna: etetek, takarítok, főzök, mosok, bevásárlok, aztán kezdem az egészet elölről…
MIKLÓS: Megmond én milyen nap van.
ÁGNES: Hűha, most nagyon megmondod?
MIKLÓS: Gyásznap van. Ha nem tudnád. Pedig éppenséggel emlékezhetnél, mert aki Székelyföldről költözik ide, és kap állampolgárságot, annak talán illene tudnia, mikor volt Trianon.
ÁGNES: Szóval, azért van itt ez a boros üveg, mert ma van Trianon.
MIKLÓS: Ma és minden nap 101 éve.
MIKLÓS: Figyelj csak Miklós, azt megértem, hogy iszol, hogy nekem legyen tejem, meg mert jó kedved van, vagy hogy jó kedved legyen, de most már azért is iszol, mert száz éve aláírtak egy békediktátumot? Most már ez lesz? Mohácsi vész? Világosi fegyverletétel? Trianon? Ötvenhat? A világon nincs annyi bor és pálinka, ami a magyar történelmi sebeket be tudná gyógyítani.

Csend

MIKLÓS: Van kedved játszani?
ÁGNES: Persze, hogy van. Először veled játszom, utána a gyerekkel, utána a kutyával, aztán felhívom anyát, utána pedig a pszichológusomat. Most komolyan… Szerinted mennyi erőm van nekem most bármit is játszani?
MIKLÓS: Felolvasok neked idézeteket, te pedig megmondod, kitől származnak.
ÁGNES: Ha ettől boldog vagy…

[Zene beúszik = nagyon lassú, érzelmes, minimal zongora, cinematic ambient háttérrel]

MIKLÓS: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig gondoljunk reá.”
ÁGNES: Ez könnyű. Juhász Gyula.
MIKLÓS: Ott a pont. Hozzak neked egy kis pálinkát?
ÁGNES: Nagyon vicces.
MIKLÓS: Milyen székely vagy te? Na mindegy, most figyelj, ezt ilyen Nagy- Magyarországos emlékművekre szokták kiírni: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy Isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.” A vers folytatását általában nem írják fel, pedig van, és így szól: Ez az én vallásom, ez az én életem, /Ezért a keresztet vállaimra veszem, / Ezért magamat is reá feszítettem. / Szeretném harsogni kétkedők fülébe, / Szeretném égetni reszketők lelkébe, / Lángbetűkkel írni véres magyar égre: / Ez a hit a fegyver, hatalom és élet, / Ezzel porba zúzod minden ellenséged, / Ezzel megválthatod minden szenvedésed. “
ÁGNES: Ez nehéz.
MIKLÓS: Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna. Nem jár a pont. Következő.

Megköszörüli a torkát és visszafogottan, gyászosan, mégis egyre elszántabban olvas

MIKLÓS: „Amíg élünk ettől félünk, égünk, / Sírban ettől nem lesz pihenésünk. / Ettől szorul a kezünk ökölbe, / Ettől sír a gyermek anyaölben.” / Fenyőmadár behavazott fákon, / Száraz haraszt téli pusztaságon. / A folyók, a fák, a füvek szelleme / Minden süvít, mi nem nyugszunk bele. / Most Lomnic ormán rakjunk tüzet, / Versailles-ig lobogjon az üzenet, / Hogy megtorpant bár karunk ereje / Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!”

[Zene elnémul]

ÁGNES: Fogalmam sincs.
MIKLÓS: Reményik Sándor. Azt hittem, ez neked könnyű lesz. Na jó, utolsó: (fokozódó pátosszal és hangerővel) „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége! / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!  / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! / Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel, / Ha eljő az idő – a magyar talpra kel, / Ha eljő az idő – erős lesz a karunk, / Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!”


ÁGNES: Cssss! Normális vagy?
MIKLÓS: Neked ez az egész nem jelent semmit.
ÁGNES: Nem az, hogy nem jelent semmit, de ezt már nem lehet visszacsinálni. És különben is, ha nem 1920-ban, akkor később következik be. Mindenki tudja.

[Zene beúszik]

MIKLÓS: Nem, nem mindenki gondolja így. Nézd meg a mai Európa térképét. Hol van ma Csehszlovákia? Hol van Jugoszlávia? Hol van a Szovjetunió? Csak a mi határaink húzódnak ugyanott azóta is. Az összes vesztes ország közül bennünket ért a legnagyobb megtorlás. Elvették a szén-, az érc-, és a sóbányák legnagyobb részét, az alpesi legelőket, a polgári kultúrát hordozó nagyvárosokat, egyetlen tollvonással 11 millió ember ébredt másnap új országban, pedig ugyanabban az ágyban kelt fel reggelt, amiben elaludt.
ÁGNES: Jó, de ebből a 11 millióból hány százalék vallotta magát magyarnak?
MIKLÓS: Több, mint a fele, vagyis több mint 5 millió, de legyen csak 3 és fél millió! Az is rengeteg! Miért nem lehetett kiírni egy népszavazást arról, hogy ki hol akar élni? Abból tényleg kiderült volna, hogy a magyar arisztokrácia tényleg annyira kegyetlenül bánt-e a kisebbségekkel. De mintha a nyugatnak pontosan az lett volna a célja, hogy eltörölje Magyarországot a térképről. Gondolj csak bele, mennyire más országban, mennyire más Európában élnénk, ha a győztes hatalmak nem csak meghallgatják, de meg is értik Apponyi Albert védőbeszédét! Újra kell vizsgálni Trianont. Kész. Nincs még egy ekkora igazságtalanság a történelemben.
ÁGNES: És a Holocaust?
MIKLÓS: Az a legnagyobb bűn, Trianon pedig igazságtalanság. Két különböző kategória.


[Zene hirtelen elnémul]

ÁGNES: Mikor hívod fel a szerelőt?
MIKLÓS: Milyen szerelőt?
ÁGNES: Látod, ez a baj. Nem a múlttal kellene foglalkozni, meg a sebeket nyalogatni, hanem előre nézni. Miből csináltatjuk meg az autót? És ha kész, mikor megyünk haza Udvarhelyre anyáékhoz, hogy ne csak a telefonról ismerje a gyerek a nagyanyját?
MIKLÓS: Téged a Székely autonómia se érdekelt.
ÁGNES: Ez egyáltalán nem igaz, én is arra szavaztam, hogy legyen. Persze, hogy legyen! De mit tudok még tenni? Menjek tüntetni Brüsszelbe? Vagy Bukarestbe? Te meg addig megszülsz helyettem?
MIKLÓS: Szerintem te úgy vagy vele, hogy te átjöttél, és jöjjön át mindenki, aki akar. Ha meg ott maradt, akkor az az ő dolga.
ÁGNES: Te már csak tudod, hogy én mit szeretnék, meg mit gondolok. Nem akarsz esetleg még ma lerománozni? Tessék, gyerünk! Mondd ki, mondd ki te is, hogy egy szőrös talpú román vagyok!
MIKLÓS: Ne haragudj. Nem akartalak megbántani.

[Zene beúszik]

ÁGNES: Tudsz is te bármit erről az egészről… Te és a haverjaid… Felragasztjátok a Nagy-Magyarországos matricát az autóra és pöffeszkedtek Erdélyben, élvezitek, hogy ott még ér valamit a magyar fizetés, meg hogy nem kell beszélni idegen nyelvet, aztán hazajöttök, és előadjátok a mélymagyarokat. Kirakjátok a kis szuvenír székelykaput a könyvespolcra, amit egyébként Kínában gyártanak, csak szólok… De nekünk ott kell boldogulni… Vagyis akik ott maradtak.
MIKLÓS: Kegyetlen vagy és igazságtalan. Én csak azt mondom, hogy nekem ez egy érzelmi ügy. Nekem olyan, mintha hazamennék Erdélybe, vagy a Vajdaságba. A mai fiataloknak ez már alig jelent valamit.   
ÁGNES: Lehet, hogy neked olyan, mert úgy vagy vele, hogy ez is a „tiétek” volt, meg a három tenger, meg a nagy hegyek. Csak a többi népről valahogy elfelejtkeztek. Ők is itt voltak, itt vannak, ők is a Szent Korona alá tartoztak, ha már itt tartunk. Miért kell ellenségeskedni, meg szítani az indulatokat? Nekünk a szomszédunk román volt. Soha egy szóváltás nem volt köztünk, de amikor beszálltam egy taxiba Kolozsvárott, az a taxis nem beszélt velem magyarul egy árva szót sem, pedig láttam a névjegykártyájáról, hogy magyar. Tudod, mit mondott? Hogy miért nem románul beszélek vele? Tessék megtanulni románul. Aztán volt egy román barátom, aki jól beszélt magyarul. Szerelmes voltam belé. Elvitt egy helyre, hogy bemutasson a haverjainak, de mire odaértünk a szórakozóhelyre, már csak románul beszélt hozzám, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben, és soha többé nem álltam vele szóba. Aztán voltam Horvátországban, még előtted, egy barátnőmmel. A kempingben a magyarok, amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, elfordították a fejüket. Jártam a Tátrában anyáékkal, és a felvonóban együtt ültünk két szlovákkal. Láttam, hogy nem tetszik nekik, hogy magyarul beszélünk. Nem sorolok fel minden emlékemet, jó? Én eljöttem otthonról, mert itt akartam otthon lenni, de most már sehol sem vagyok igazán otthon. Te meg úgy teszel, mintha máshol lenne az otthonod.
MIKLÓS: De itt itthon vagy, ne hülyéskedj már. Ez az otthonunk. Annyira sajnálom.

[Zene kiúszik]


ÁGNES: Nem akarom, hogy sajnálj. Nem kell sajnálni sem engem, sem anyáékat. Annyira leereszkedő ez a sajnálat.

Megcsörren a telefon, Ágnes a sírással küszködik, végül mégis kicsordulnak a könnyei, és szipogva, mégis némi szarkazmussal beszél…

ÁGNES: Szia Kedves. Nem néztem még. Majd megnézem. Semmi, csak elegem van. Keveset alszom mostanában… Nincs most autónk, nem tudunk átmenni… Ő jól van, alszik… Már tizenkét kiló, persze, tiszta apja… Ő is jól van, csak fáj neki Trianon… Mondom Trianon… Tudom… Jól van, ha tudunk, meglátogatunk titeket. Szerintem a jövő hónapban. Puszi.

MIKLÓS: Te most gúnyolódtál rajtam?
ÁGNES: Mit vársz még tőlem? Tessék, itt van Mónika. Tudod mit csinál most? Találtak egy csomót a mellében és lehet, hogy rákos. Ezek a valódi problémák.
MIKLÓS: Ezért hívott?
ÁGNES: Nem, valamit átküldött a neten, hogy nézzem meg. Várj csak… Ezt küldte az Összetartozás napja alkalmából. Felolvasod? (átadja a telefont Miklósnak)
MIKLÓS: Az idős bácsit megkérdezi a riporter:

– Mondja el, ki maga, mit csinált!
– Az Osztrák–Magyar Monarchiában születtem. Utána Magyarországon laktam, aztán Csehszlovákiában, majd újra Magyarországon, a második világháború befejezésekor megint Csehszlovákiában, azután pedig a Szovjetunióban.
– Vén csavargó! Mit követett el, hogy mindenhonnan tovább kellett állnia?!
– Kérem én, egész életemben ki se mozdultam a szülőfalumból, Kisszelmencről.

ÁGNES: És most vajon hová tartozik?
MIKLÓS: Szerintem Ukrajnához.

Csend, gondolkodnak
[Zene beúszik]

MIKLÓS: Tudod, engem apám még úgy nevelt, hogy ha már elég nagy leszek, akkor hallani fogok az életnek egy fájdalmas csodájáról, arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallom majd: Kolozsvár, és ezt: Kárpátok – meg fogom tudni, mire gondolt. És tudod, amikor először jártam a határon túli magyarok között, tényleg úgy éreztem, mintha az a föld az enyém is lenne, és ha vettem valamit, mindig olyan volt, mintha nem igazival, hanem játékpénzzel fizettem volna. Vagy amikor először láttalak Téged biciklivel elsuhanni az autónk előtt azon a zebrán…

[Zene elnémul]

ÁGNES: Na, jó elég lesz most már. Ha nem hívod fel a szerelőt, akkor majd én.
MIKLÓS: (bosszúsan tárcsáz, majd kedélyesen telefonál) Üdvözlöm Zoltán, a múlt héten beszéltünk… Igen? Akár ma is?
ÁGNES: (suttogva) Kérdezd meg, hogy mennyibe fog kerülni!
MIKLÓS: És mennyibe fog ez fájni nekünk? Értem. Nagyon szépen köszönjük, megbeszélem a feleségemmel. Önnek is, viszonthallásra.

ÁGNES: Szóval mennyi lesz?
MIKLÓS: Kétszáz.
ÁGNES: Mennyi?
MIKLÓS: Annyi. Jól hallottad.
ÁGNES: Ezért mondtam, hogy inkább Udvarhelyen kellett volna megcsináltatni, ott, ahol anya mondta az ismerősénél.
MIKLÓS: Annál a románnál?
ÁGNES: Úristen!
MIKLÓS: Nem úgy értettem.
ÁGNES, De pontosan tudom, hogy értetted. És látod, pontosan ez a te bajod, hogy nem a régi térképet kellene nézegetni, meg keseregni, meg utálni minden szomszédot, hanem megérteni, hogy most mi van. Hogy most milyen lehetőségek vannak? Szabad határok vannak, basszus. Mi lenne, ha érzelmek helyett inkább megpróbálnál egy kicsit érdekek mentén gondolkodni – tudom, hogy ez furán hangzik pont egy nő szájából. Az a fickó max százezerből kikalapálta volna az egészet, mert jóban van anyáékkal. Annyira nehezedre esett volna? Mindegy, nem érdekel, majd eladod a birkákat, meg a villanypásztort, vagy a fűnyírót, vagy amit akarsz.
MIKLÓS: Igazad van, hibáztam, belátom.
ÁGNES: Azt jól teszed. És tudod, mit szeretnék még? Ha nem kellene minden évben bizonygatnom, hogy nem csak jó anya, jó feleség, de elég jó, elég mély magyar is vagyok? Oké?
MIKLÓS: Az vagy. Mikor kérdőjeleztem én ezt meg?
ÁGNES: Folyamatosan.
MIKLÓS: Ez az egész egyáltalán nem rólad szól. Vagyis nem csak rólad.

[Zene beúszik]

ÁGNES: Nálunk otthon a családban nincs politizálás. Soha nem is volt, nem is lesz. Mi akkor is székelyek vagyunk, ha Heineken sört iszunk, meg akkor is, ha Székely sört iszunk, sőt akkor is, ha történetesen sem a sört, sem a pálinkát nem szeretjük. Amikor iskolás voltam, Trianonról annyit tanultunk, hogy ez az a nap, amikor Erdély végre egyesült Romániával. Gyerekkoromban örülnöm kellett, most meg gyászolni, miközben akkor megyek haza, amikor akarok, és ők is akkor jönnek, amikor akarnak, ráadásul még szavazhatnak is.  
MIKLÓS: Abbahagynád most már? Esküszöm, tisztára úgy érzem most már magam, mintha a Szomszédok című sorozat szereplői lennénk. Egyáltalán: hogy jutottunk el idáig?
ÁGNES: Megmondom neked. Először is: egy szemhunyást sem aludtam éjszaka, aztán megittad a kávémat. Aztán nem csináltál tükörtojást, ellenben felbontottad az évfordulós borunkat. Az autót a legdrágább szervízbe vitted, és most számonkéred rajtam Trianont, pedig nem engem kellene megkérdezni. Nem én vívtam szabadságharcot az osztrákokkal, a románokkal, a horvátokkal és a szerbekkel szemben ’48-49-ben; nem én egyeztem ki a Habsburgokkal; nem én álltam folyton a rossz oldalra a világháborúkban; nem én választottam Ceausescut; sőt: nem is én öltem meg. Hanem… Te vettél feleségül egy székely lányt.
MIKLÓS: És miért?
ÁGNES: Na, miért? Magad sem tudod már fogadjunk.
MIKLÓS: Mert én így akartam egyesíteni Székelyföldet és Magyarországot.
ÁGNES: Hogy Te mekkora egy zsivány vagy. Én meg aláírtam neked a diktátumot?
MIKLÓS: Mint a pinty.
ÁGNES: Akkor Te tulajdonképpen visszafoglaltad Erdélyt?
MIKLÓS: Ha jobban belegondolok, igen. És ha még megiszom ezt a kis maradék bort, akkor lassan nem csak Erdély, de a többi rész is az enyém.
ÁGNES: Hát ennek roppant mód örülök. És ott is vannak feleségeid?
MIKLÓS: Nem… de mondjuk, ha egy nap tényleg megtérnék, nem csak úgy félig-meddig, hanem igazából, akkor talán tényleg azt érezhetném, hogy a határon túl is a testvéreim laknak, és az ő feleségeik, és az ő szüleik, és imádkozhatnék érte, hogy boldogok legyenek ma, és holnap, és azután is. Na jó, esetleg egy-két várost visszacsatolna az Unió, vagy Oroszország. Semmi cécó, tudod, csak így csöndesen, pianóban.
ÁGNES: Én meg tudod, miért imádkozom?
MIKLÓS: Hogy legyen autód, és ne igyak többé, csak kamilla teát.
ÁGNES: Azért imádkozom, hogy megéljem azt a napot, amikor egy nagy asztal mellett a Kárpát-medence összes vezetője összegyűl és azt mondja: lehet, hogy különböző nemzetiségek vagyunk, de a történelmünk közös. Lehet, hogy a térképen országhatárok választanak el minket, de valójában a szellemi és lelki közösségek határtalanok. Lehet, hogy néha nem értünk egyet bizonyos dolgokban, de ettől még nem vagyunk egymás ellenségei, sőt talán itt az idő, hogy végre közös ügyek mentén kezdjünk el gondolkodni Európáról és benne saját magunkról.

A háttérben felsír a kisbaba…
[Zene kiúszik]

MIKLÓS: Hallod? Felébredt.
ÁGNES: Jövök már, jövök! (Ágnes elindul a hálószoba felé, a küszöbön megtorpan, először csak a babához szól, majd visszanéz a férjére és szelíden elmosolyodik) Na, hát ne sírj édes kicsim… édes kicsikém! Ne sírj… ne sírj Magyarország!

Gyermeksírás és hegedűmuzsika
Függöny