Arc, test, szerelem, avagy fenomenológia Paul Verlaine költészetében

Paul Verlaine, az 1844-ben született költő az egyik leghíresebb parnasszista-szimbolista alkotó. Munkásságának sokszínűségét mutatja, hogy számos műfajban és témában alkotott: himnuszokat, zsoltárokat és szerelmi költeményeket, erotikus verseket is írt. Pályájának kezdetén a parnasszisták közé tartozott, csakúgy mint Anatole France és Stéphane Mallarmé. A parnasszisták körében ismerte meg az akkor még kamasz Arthur Rimbaud-t, akinek tehetsége elbűvölte a kortárs szerzőtársait, Verlaine nemcsak tehetsége miatt érdeklődött iránta, hanem beleszeretett. Ismeretségük megpecsételte sorsát, ugyanis kétszer rálőtt Rimbaud-ra és megsebesítette, amikor be akarta fejezni kapcsolatukat, így Verlaine két évet a börtönben töltött. A fogdában eltelt két év alatt is írt, „főleg a bűnbánatról, de a tavaszi napfény szépségéről, az idő gyors futásáról is.”[1] Villonhoz szeretett volna hasonlítani, kicsapongó életmódot folytatott, elhanyagolta a külsejét, elnyerte a „szent bohém” jelzőt, Anatole France jellemezte így. Verlaine már életében a szimbolizmus klasszikus költőjévé emelkedett, halálát szinte nemzeti gyász követte.

Tanulmányomban Paul Verlaine néhány versét kissé szokatlan módon, filozófiai, pontosabban fenomenológiai szempontból közelítem meg. A francia költő romantikus alkotásai képezik elemzésem tárgyát, először is a Már szinte félek című költemény.
A vers elején kiderül, hogy a költő egy korábbi szerelmét szólítja meg, akit múlt nyáron ismert meg és azóta sem tud elfelejteni: „Már szinte félek, meglehet,/hogy szerelemmel így beteltem/az eszmétől, melynek a lelkem/az elmúlt nyáron rabja lett;/csak az ön arca,Végzetes-szép,/ tölti be szívem: birtokát;/s benne csak egyet félt a vágy;/hogy önt szeresse, önnek tessék;” (Verlaine 1974: 67)[2] Ahogyan az az idézett verssorokból is egyértelműen kiolvasható, Verlainet rabul ejtette a szeretett nő arca, betölti szívét és nem vágyik másra, csak a nő szeretetére. Az arc, mely a költőre is oly nagy hatást gyakorolt, kitüntetett helyet foglal el a fenomenológiában. Ullmann Tamás a Kifejezés, nyelv és retorika Lévinasnál  című tanulmányában az alábbi módon magyarázza, hogy miért lehet különleges az arc: „Gondolati erőfeszítései arra irányulnak, hogy a tapasztalásnak azt a sajátos oldalát mutassa meg, amin keresztül úgy jelenik meg a Másik mássága, hogy megőrzi abszolút alteritását, vagyis nem válik függővé semmilyen transzcendentális éntől és semmilyen ontológiai totalitástól.

Úgy véli, van ilyen tapasztalatunk, mégpedig az arc tapasztalata.”[3] Az arc Lévinas felfogásában nem vizuális fenomén, nem a megjelenő világ része és nem tárgy a tárgyak között. Az arc nemcsak megjelenik, hanem feltárulkozik és egyben kifejez, beszél is. Az arc megtapasztalása közben tehát a Másik megőrzi alteritását és nem függ semmitől. Verlaine verséből is arra következtethetünk, hogy a szerelmes költő lelkében változást ment végbe a nővel való találkozás, a nő szépsége, a romantikus érzelmek hatására, ezzel szemben a nő nem változott, olyan, mint a megismerkedésükkor és mintha független lenne a férfi szerelmétől, lététől. Úgy tűnik, a nő ellenáll mindannak, ami a költőt már hatalmába kerítette. Az arc fenomenológiai jellemzése közelebb vihet minket az említett nő érzéseinek és a férfi viselkedésének megértéséhez: „Az arc folyamatosan visszaveri azokat a kliséket és tartalmakat, amelyeket a tudat rá kívánna erőltetni. (…) az arc megragadhatatlan többlete ennek a világnak az alapvető rendjét forgatja fel. Megjelenik valami vagy valaki, aki nem kezelhető az eddig megszokott módon, vagyis nem uralható és nem bekebelezhető (…).”[4] (Bokody 2008: 921) Erre utalnak a versben található lexikai elemek is, mint például a félelem érzete („Már szinte félek (…”), a rabság állapota, még ha csak átvitt értelemben is („a lelkem/az elmúlt nyáron rabja lett;”) és annak igyekezete, hogy elnyerje a szerelme tetszését, utóbbi azt a benyomást keltheti bennünk, hogy a költő felsőbbrendűnek tartja a verset ihlető nőt. A következő verssorokban a szerelem hatalma még egyértelműbbé válik: „s reszketek, nézze el nekem,/ hogy így bevallom, nem tagadva;/ tudja meg: egy mosolya, hangja/ mostantól fogva végzetem,/ s elég volna egy mozdulása,/ egy szócska, egy szemrezzenés,/ hogy égi álmom vesszen, és/ egész valómat döntse gyászba.” (Verlaine 1974: 67)[5] Az előbbi sorokban azt látjuk, hogy a mosoly, a hang, mozdulat, a szem nemcsak látható, nemcsak a látás tárgya, hanem valójában a megértés, interpretáció tárgya is. A mosoly, a szem, a hang nemcsak a test része vagy a test által végzett cselekedet, hanem üzenetet ad át a költő számára és hatással van érzéseire, sorsára. A nőnek nem feltétlenül kell beszélnie szavakkal ahhoz, hogy a költő értse mi zajlik benne, mert már a szem vagy egy mosoly is elárulja ezt számára. A vers utolsó két versszaka a költő jövőbeli vágyait fogalmazza meg, misszerint bármennyi bánatban is részesíti az élet és bármilyen  sötét legyen is a jövője, mindig, vég nélkül csak az imádott nő iránti szerelmét akarná kifejezni, teljes bizonyosságban.


A fenomenológia központi, sokat tárgyalt fogalmai közé sorolható az arc mellett a test fogalma is, mely szintén feltűnik Paul Verlaine költészetében, többek között a Szörnyű, mennyire szomorú című versében. Az egész mű a test szánalmas állapotáról szól, a test általános fogalmától indul el és halad a konkrét testrészek irányába. „Szörnyű, mennyire szomorú s mennyire/ szánalmas a test. Az álom mint nehéz/ mennykő üti le; cihákba fúl a kéz,/ és a bőrt az ágy csíkokkal festi be.” (Verlaine 1974: 134)[6] Az idézett első versszakban a kéz és a bőr jelenik meg, megteremtődik a vers alaphangulata a „szomorú” és „szánalmas” jelzők segítségével. A test az álom hatása alá kerül, mintha tehetetlen lenne a „nehéz mennykő” erejével szemben. A második versszakban már nemcsak az álom uralja a testet, hanem a fájdalom is: „S a lagy veríték tűntével reggele/ hogy fáj! úgy vacog benne az ébredés,/ mint a háztetőn a fázó cinke; és/ mennyi út: a láb előre fáj bele!” (Verlaine 1974: 134)[7] A veríték, a fájdalom, a vacogás mind egyértelműen betegségre, szenvedésre utalnak. A betegség megélése fenomenológiai tapasztalatot jelent, a betegség következtében az ember máshogyan tekint a körülötte lévő világra. „Az egész világ és annak megtapasztalásának módja változik meg a beteg ember számára. A betegségtapasztalat így válik valódi filozófiai tapasztalattá; a beteg ember nem csak új életet kezd, de a világhoz való alapvető filozófiai viszonyulása is megváltozik.” (Nemes 2015: 23)[8]

A betegség új aspektusba helyezi egész életünket, kénytelenek vagyunk átértékelni mindazt, ami addig velünk történt. Ahhoz is hozzájárul, hogy tudatosítuk saját testünket, hogy ráébredjünk jelentőségére, hogy törődjünk vele és megértsük, nem vagyunk függetlenek tőle. A test szerepéről Nemes László így vélekedik: „A test mindig meghatároz minket, akár fiatalok és szépek, akár öregek és megfáradtak vagyunk, valahogy mégis megpróbálunk függetlenedni tőle. A súlyos betegség vagy fogyatékosság azonban kényszerítő erővel hozza előtérbe lényegi testi meghatározottságunkat.” (Nemes 2015: 26)[9] A veríték, a hidegrázás, a fájdalom, amiről a versbeszélő is leírást ad a második versszakban, szintén bizonyítéka lehet ennek, ugyanis mindez az emberi szervezet esetleges malfunkciójának jele, felhívhatja a figyelmet arra, hogy valamit tenni kell a kínzó állapot ellen. Egészséges állapotunkban szinte megfeledkezünk róla, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek a testünk segítségével (látni, hallani, beszélni, mozogni, lélegezni, tulajdonképpen létezni), mennyi belső szerv alkotja testünket, ami sokkal összetettebb annál, mint amit első ránézésre észrevennénk. A harmadik versszakban tovább konkretizálódik a szenvedő test: „És a mell, melyet bűnbánat ökle tép!/ És a száj, ez a vöröslő, csúnya seb,/ és a hús, ez a fosztó rongy-épület!” (Verlaine 1974: 134)[10] A vers ezen szakaszában a mell, száj, hús a valódi, fizikai testre utalnak, ugyanakkor már nemcsak fizikai fájdalom leírását olvashatjuk, jelen van ugyanis a lelki fájdalom, mely fokozza a szenvedés érzését. A „bűnbánat” arra enged következtetni, hogy a szenvedő valamilyen rossz cselekedetet követett el, megbánt valamit, amit a múltban tett, de már nem tudja meg nem történtté tenni.

A test különböző részeinek leírása szó szerint és szimbolikusan is értelmezhető. A mell, amit a bűnbánat tép, ugyanúgy, mint a szív, átvitt értelemben jelentheti az ember jellemét is, mely vagy jó, vagy rossz, vagy szeretet és jóság, vagy pedig gonoszság és bűn tölti be. A száj lehet valóban sebes és vöröslő, ugyanakkor egy bűnös ember testének részeként, vagy a rajta keresztül kimondott bűnös szavak kifejezőjeként erkölcsi értelemben is tekinthető csúnyának. A hús, mely a vers szerint „foszló”, nyilvánvalóan lehet az emberi test azon része, melyet bőr borít, mely esetleg vérezhet valamilyen seb hatására, a versben viszont a hús „fosztó rongy-épület”-ként jelenik meg, a „rongy” jelző kifejezhet bűnösséget, morális értelemben, negatív konnotáció társulhat hozzá. Az a benyomásunk támadhat a vers olvasása közben, hogy a költő a test minden részét a bűnnel és a szenvedéssel társítja. A negyedik, egyben utolsó versszakra is érdemes egy pillantást vetnünk: „És a szem, szegény, szép szem: fájdalom ég/ benne, hogy ma is csak gyarlóságra néz…/ Mily gyönge a test, s mily nagy a bűnhődés!” (Verlaine 1974: 134)[11] A szem esetében is megjelenik a fájdalom, ezt a fájdalmat a gyarlóság okozza, így minden bizonnyal lelki fájdalomról lehet szó. Figyelemre méltó, hogy a test eddigi, viszonylag részletes leírása során egyedül a szemet illeti a „szép” jelzővel és teszi ezt a vers negatív alaphangulata, a fájdalom, betegség, bűntudat ellenére. Ennek következtében úgy tűnhet, a szem kitüntetett része a testnek, megőrzi szépségét akkor is, amikor minden más rút marad. A költemény legutolsó sora a test gyöngeségét és a bűnhődés nagyságát kifejezve összefoglalja a versben addig leírtakat, megerősíti azok igazságát.


Végezetül a Tékozlón szórtad a szerelmed című című vers elemzésére szeretnék kitérni. Egy nőhöz írta a költő, aki sokat szenvedett szerelmi élete miatt. Az első versszakban ennek leírását látjuk. Az illető hölgy „tékozlón szórta szerelmét” és a leírás szerint az ő szenvedéséhez hasonlót senki más nem élt át.  A második versszakból pedig az is kiderül, hogy Verlaine csodálja, sőt, hősiesnek találja, meg is magyarázza, miért: „Mint hősnőt látlak egyre téged,/ Így állsz ma is, sőt egyre szebben/ szoborként összetört reményed/ romján, mely a nyíltan kegyetlen/ sorsnak daccal ellenszegül,/ s te bízol rendületlenül.” (Verlaine 1974: 295)[12] A harmadik versszakban még többet tudunk meg a nőhöz fűződő érzéseiről: „Ezért szeretlek, sőt csodállak/ tán jobban még, mintsem szeretlek,/ s büszkeséget csak egy szerezhet:/ jobbnak vagy rosszabbnak találod/ lábadnál reszkető hived/ annál, ki vétett ellened.” (Verlaine 1974: 295)[13] Ez a verszak ismét kiemeli a költő szerelmét, sőt, azt, hogy csodálja a nőt, minden bizonnyal azért, mert a múltbeli fájdalmai és elveszett reménye ellenére ellenszegül sorsának és „bízik rendületlenül”, ahogy azt olvashatjuk. A versszak utolsó sora azt is elárulja, hogy valaki minden bizonnyal sérelmet okozott a számára. A költő azt szeretné tudni, vajon hogyan viszonyul hozzá a szeretett nő, versenyez a férfival, aki fájdalmat okozott múzsájának és tudni óhajtja, hozzá képest milyennek látja. A következő versszakban továbbviszi ezt a gondolatmenetet: „Használj, mint engedelmes tárgyad;/ szerelmem, fürge lábu szolga,/ parancsod intésére vár csak,/ legyen kínos vagy könnyű dolga,/ örülni vagy szenvedni kész,/ meghalnia, az sem nehéz.” (Verlaine 1974: 295)[14] Az előbbi sorokban már az egyszerű csodálaton is túlmegy a vers írója és magát a nő szolgájaként tünteti fel, aki csak parancsra vár és akár szenvedni, meghalni is képes lenne miatta.

Tanulmányomban eddig a test és az arc fenomenológiai megközelítését fejtettem ki, most viszont a vers középpontjában álló szerelem fenomenológiai értelmezését fogom elvégezni Marosán Bence Péter A szerelemről és más démonokról című tanulmánya alapján. Marosán munkájának egy részében Sartre szerelem-koncepciójáról ír, egy olyan fenomenológiáról, ami aktuális lehet számunkra a Verlaine-vers megértése kapcsán: „Sartre szerint speciálisan a szégyen az az alaphangulat, amely tudatja velem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy tárgy vagyok a világban, tárgy vagyok egy másik szubjektum tekintete számára. A Másik megítél engem, és ítélete fölött nincs hatalmam, mert az a Másik szabadságából fakad. A Másik ezáltal egyfajta hatalomra tesz szert létem fölött. Kiszolgáltatott vagyok a Másik tekintetének, ítéletének, szabadságának. Ebből fakad Sartre szerint a másokkal való viszonyok eredendően konfliktusos jellege. Vagy én tárgyiasítom el a Másikat, vagy a Másik engem – tertium non datur. Ebből az ellentmondásból származik a Másikhoz való konkrét viszonyok két alapvető csoportja: az elsőbe azok tartoznak, amikor eltárgyiasít engem a Másik (szerelem, nyelv, mazochizmus), a másodikba azok, amikor én teszem tárggyá a Másikat (közöny, szexuális vágy, szadizmus, gyűlölet).”[15] Bár az idézett verssorokban a szégyenérzet nincsen konkrétan kimondva, mégis az olvasható ki a versből, hogy a vers írója a nő ítéletére vár, arra, hogy hogyan vélekedik róla, amikor pedig felajánlja saját szenvedését és halálát, hatalmat ad a másik félnek, kiszolgáltatottá teszi magát. A versben található két személy kapcsolata azon viszonyok közé tartozik, melyekben a Másik viseli az eltárgyiasító szerepét, a szerelem érzése nyilvánul meg. Marosán ugyanakkor pontosítja Sartre szerelem-felfogását az alábbi magyarázattal: „Fentebb írtuk, hogy az első csoportba tartozó magatartásmódokat azok alkotják, amelyek esetében én vagyok tárgy a Másik számára. Ez azonban Sartre szerint pontosan azt vonja maga után, hogy én próbálok meg hatni a Másik szabadságára, és folyamatosan megpróbálom stabilizálni a Másik tekintete, jelenléte által megrendült pozíciómat. A Másik pillantása kimozdít engem világom középpontjából, általa bizonytalanná válik a létem feletti ellenőrzés.”[16]

Az idézett sorok Verlaine versére is alkalmazhatók, hiszen ha a szerelmes férfi a Másikra bízza magát és véglegesen vállalja a szolga szerepét, azzal egy felsőbbrendűséget kényszerít rá, felelősséggel ruházza fel, befolyásolja szabadságát. Ugyanezt az alá-és fölérendelt viszonyt láthatjuk a következő versszakban: „Meghalni lélekben s a testben –/ legyen, ha úgy kérné szeszélyed./ Add csak jelét, asszony, ha véled,/ hogy már el kell örökre vesznem,/ de hogy szerelmem szűnne meg?/ Az csak örök életű lehet.” (Verlaine 1974: 295) Az idézett versszak megismétli a versbeszélő vakmerőségét, amit tanúsít a halállal kapcsolatban és kiemeli, hogy bár az életét kész odaadni, a szerelme örökre megmarad, az a hallálal nem vész oda. Feltehetőleg határtalan szerelmét és csodálatát fejezi ki ezzel, illetve kitüntetett akar lenni számára. Marosán Sartre fenomenológiájával kapcsolatban ezt így fogalmazza meg: „A szerelem, mondja Sartre, az arra irányuló vállalkozás, hogy a Másikkal megszerettessem magam (le projet de se faire aimer). Egész létem a Másik számára való ajándékká válik; létemet határtalan bőkezűséggel és nagyvonalúsággal pazarlom a Másik kedvéért. (…) A szerelmesek kimeríthetetlen jósággal és nagylelkűséggel pazarolják létüket egymás számára. Ebben a sartre-i toposzban már ténylegesen az összefonódás motívuma érhető tetten.”[17] Az elemzett Verlaine-versben is ez történik, a férfi mondhatni pazarolja életét a szeretett nő kedvéért. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy megszűnik számára minden és mindenki más, csak a szerelem és a nő marad. Létezése a Másik akaratától és létezésétől függ, valóban, szinte összefonódik vele.  Marosán így fogalmaz a szerelem miatt kialakuló függőséggel kapcsolatban: „Ami miatt a szerelem mégis egy instabil viszony marad, az a szabadság, és tőle elválaszthatatlanul, az esetlegesség mozzanata. Létem alapja a Másik szabadsága; létem ezáltal ténylegesen megalapozottá válik, de ez egy esetleges alap. Ki vagyok téve a Másik ítéletének, szabadságának, a Másik szabadon rendelkezhet létem felett, ami magában rejti annak lehetőségét is, hogy kivet engem a kegyei közül, és feladja irántam érzett szerelmét.”[18] A versbeszélő is ki van téve a Másik ítéletének, de igazából a versben nem merül fel annak lehetősége, hogy a nő elutasítsa szerelmét és alávetettségét. A verset olvasva egy magabiztos, rajongásig szerelmes férfi lelki világába nyerhetünk betekintést, a költeményben a szenvedély, szeretet, odaadás dominál és nem pedig a józan ész, logikus gondolatmenet, ahogyan ez a romantikus versekre általában jellemző. Ennek ellenére érdemes fontolóra venni azt a megjegyzés, amit Sajó Sándor tesz az érzelmek és reflexió viszonyáról Narrativitás, érzelem és világtapasztalat című szövegében. A szerző azt állítja, hogy valójában, minden látszat ellenére, nem létezik olyan intenzív érzelem, amely teljesen nélkülözné a gondolkodást. Ezt az alábbi módon magyarázza: „(…) itt is a megtört totalitás dialektikus szerkezete van jelen. A mámor azért nem lehet teljes „önkívület”, a reflexió vagy öntudat maradéktalan eltűnése, mert ez azt jelentené, hogy nem lennék én, aki úgymond eksztatikus állapotban van. A mámor ezért csak mint határ lehet jelen: elérhetetlenül, az állandó közelítés teloszaként.” (Sajó 2014: 165)[19] A Verlaine-versben is tanúi lehetünk az állandó közeledésnek, a versbeszélő még az utolsó versszakban is uralkodói rangra emeli a nőt, aki a költeményt ihlette: „Szemed hát biztatón tekintsen,/ ó királynőm, erős, nagy asszony,/ rám, kinek már hatalma nincsen,/” (Verlaine 1974: 296)[20]


Felhasznált szakirodalom:
Bokody Péter: Az arc előtt és után: Lévinas bölcseletének folytathatóságáról. HOLMI 20 : 7 pp. 918-930. , 13 p. (2008) URL: https://www.holmi.org/2008/07/bokody-peter-az-arc-elott-es-utan  (Letöltés ideje: 2021. 02. 17.)
Hegedüs Géza: Irodalmi arcképcsarnok. URL: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/IrodalmiArckapcsarnok-hegedus-geza-irodalmi-arckepcsarnok-1/vilagirodalmi-arckepcsarnok-9B9/paul-verlaine-18441896-F65/  (Letöltés ideje: 2021. 02. 07.)
Marosán Bence Péter: A szerelemről és más démonokról. Irodalmi Szemle. 2017/01. szám. URL: https://irodalmiszemle.sk/2017/01/marosan-bence-peter-a-szerelemrol-es-mas-demonokrol-sartre-es-merleau-ponty-szerelem-elmeleterol/ (Letöltés ideje: 2021. 02. 24.)
Nemes László: A betegség mint fenomenológiai tapasztalat. Nagyerdei Almanach. 2015/1. szám. URL: http://filozofia.unideb.hu/na/vol2015_1/151.02_NL_21-33p.pdf  (Letöltés ideje: 2021. 02. 19.)Paul Verlaine (1974). Paul Verlaine versei. Európa Könyvkiadó, Budapest.
Sajó Sándor: Narrativitás, érzelem és világtapasztalat. In: Szenvedély, szerelem, narrációk. Filozófiai és pszichológiai tanulmányok. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014. URL: http://mek.oszk.hu/15400/15465/15465.pdf  (Letöltés ideje: 2021. 02. 25.)
Ullmann Tamás: Kifejezés, nyelv és retorika Lévinasnál. Pro Philosophia Füzetek, 2004/2. 69–78. URL: http://www.c3.hu/~prophil/profi042/ullmann.html  (Letöltés ideje: 2021. 02. 17.)



[1]Hegedüs Géza: Irodalmi arcképcsarnok. URL: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/IrodalmiArckapcsarnok-hegedus-geza-irodalmi-arckepcsarnok-1/vilagirodalmi-arckepcsarnok-9B9/paul-verlaine-18441896-F65/ (Letöltés ideje: 2021. 02. 07.)

[2] Paul Verlaine versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.

[3] Ullmann Tamás: Kifejezés, nyelv és retorika Lévinasnál. Pro Philosophia Füzetek, 2004/2. 69–78. URL: http://www.c3.hu/~prophil/profi042/ullmann.html (Letöltés ideje: 2021. 02. 17.)

[4]Bokody Péter: Az arc előtt és után. HOLMI 20: 7 pp. 918-930. , 13 p. (2008) URL: https://www.holmi.org/2008/07/bokody-peter-az-arc-elott-es-utan (Letöltés ideje: 2021. 02. 17.)

[5] Paul Verlaine versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Nemes László: A betegség mint fenomenológiai tapasztalat. Nagyerdei Almanach. 2015/1. szám URL: http://filozofia.unideb.hu/na/vol2015_1/151.02_NL_21-33p.pdf (Letöltés ideje: 2021. 02. 19.)

[9] Uo.

[10] Paul Verlaine versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Uo.

[14] Uo.

[15] Marosán Bence Péter: A szerelemről és más démonokról. Irodalmi Szemle. 2017/01. szám. URL: https://irodalmiszemle.sk/2017/01/marosan-bence-peter-a-szerelemrol-es-mas-demonokrol-sartre-es-merleau-ponty-szerelem-elmeleterol/ (Letöltés ideje: 2021. 02. 24.)

[16] Uo.

[17] Uo.

[18] Uo.

[19] Sajó Sándor: Narrativitás, érzelem és világtapasztalat. In: Szenvedély, szerelem, narrációk. Filozófiai és pszichológiai tanulmányok. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014. URL: http://mek.oszk.hu/15400/15465/15465.pdf (Letöltés ideje: 2021. 02. 25.)

[20] Paul Verlaine versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.