„A költő tudja, hogy le kell másznia a kút mélyébe. Ehhez bátorság kell.”

Az alábbiakban a Költők egymás közt című beszélgetéssorozatból Kürti László és Kántor Péter beszélgetésének szerkesztett változatát olvashatják. 2019/4-es lapszámunkból ajánljuk.

Kürti László: Költők egymás közt című beszélgetéssorozatom ismerői már megszokhatták, hogy olyan költőket hívok el, akik nemcsak költőként, de olvasóként is fontosak a számomra. Miközben úton voltunk ide, az előadásra, felmerült, hogy mit értünk költői alkaton. Talán nem csak az, hogy hogyan ír verset, hanem hogy milyen személyiségi jegyek és vonások azok, amelyek ezt a költői megnyilvánulást hozzák magukkal. Mit gondolsz erről?

Kántor Péter: Beszél az ember mindenféléről, költők egymás közt, de ha most rákérdezel, hogy mit értünk költői alkaton, nem tudnék erre válaszolni. Lehet ezt egyáltalán definiálni? És kell-e? Nem hiszem. Nem gondolom, hogy volnának tipikusan költői személyiségi jegyek. Például hogy mélázó. Vagy töprengő. Vagy valami hasonló. Nem, nem lehet így általánosítani. Hiszen annyiféle költő van, és mindegyiknek más a személyisége, más a költői alkata, és ez így is van jól.

Én inkább arról beszélhettem, hogy költőnek lenni nem túl praktikus dolog, ezt maguk a költők is tudják, és nyilván nem is praktikus megfontolásból írnak verseket. Most nemcsak arra gondolok, hogy a költészetből nem lehet megélni, bár ez se praktikus. Hanem hogy ha a társadalmi szerepe felől nézzük, hát mihez nélkülözhetetlen egy költő? A felnőtt emberek zöme, ha nem muszáj, nem analizálgatja folyton az érzéseit – ki tudja, mi jöhet ki abból? Az ilyesmi rengeteg időt, energiát vesz el, nem beszélve róla, hogy a haszna is megkérdőjelezhető. Majd megteszi helyette a költő, aki úgyis előszeretettel foglalkozik saját magával, a világot többé-kevésbé a tükörképének tekinti, és nem győz szörnyülködni rajta. Mindez persze nem jelenti azt, hogy aki nem költő, nem éli meg az életet, annak minden bonyolultságával, gazdagságával és nehézségével együtt – megéli, csak nem töpreng rajta folyton, és főleg nem beszél róla annyit. Hát ehhez, az életről való kényszeres beszédhez nélkülözhetetlen a költő.

Ezen kívül még elmondhatjuk, hogy a költők ritkán az élet császárai. Már csak azért se azok, mert mit láthat az élet császára az életből? És nem is mindig a szerencse fiai, de amikor sikerül nekik valamit megírni, akkor úgy érzik, hogy azok. Érdekes, hogy gyerekként és kamaszkorában nagyon sok ember próbál verset írni, aztán fokozatosan leszokik erről, mondhatni kinő belőle. Úgy látszik, kezdetben minden fűszál csodálatos, és öröm még a fájni tudás is. De ahogy telnek az évek, és mindenféle munka és egyéb hasznos vagy annak látszó dolog köti le az ember figyelmét és erejét, visszavesz kicsit az érzékenységéből, nem vájkál a múltjában, a jelenében se nagyon, és ritkábban csodálkozik. A költő meg mintha megmaradna örök kamasznak, holott csak arról van szó, hogy ráégett ez az érzékenységre való hajlam.

K. L.: Más dolog felismerni magadban ezt a hajlamot és megint más tudatosan költői pályára lépni. Te hogyan emlékszel vissza költői indulásod időszakára?

K. P.: Én korán kezdtem el írni. Anyám gyerekeknek írt történeteket, kézenfekvő lett volna megmutatni neki a próbálkozásaimat. Igen is, meg nem is – ő mégiscsak az anyám, nem a kritikusom, gondoltam. És az anya más, mint egy bizalmas barát, vagy egy költő vagy egy szerkesztő. Azért kezdetben mégis megmutattam neki néhány versemet, aztán egyre kevésbé. Nyomtatásban, úgy már igen, és nagyon adtam a véleményére. Egyetemista voltam, amikor elkezdtem szerkesztőségekbe járni, az ÉS-be, az Új Irásba, a Kortársba. Meg Kormos Istvánhoz, aki a Mórán belül a fiatalokat közlő Kozmosz-sorozatot szerkesztette, és imádta a fiatal költőket, ahogy azok is őt. Nem voltam túl bátor, inkább elszánt. Nem tudtam, hogy kell viselkednem egy szerkesztőségben, és zavart, hogy úgy éreztem: az ember ilyenkor nemcsak a verseivel, saját magával is házal. Muszáj volt házalni – meg akartam jelentetni a verseimet. Később aztán oldódott ez a szorongás, és volt, ahová szívesen mentem csak úgy is, a társaságért. Például Réz Pali szobájában a Szépirodalmiban mindig volt pár érdekes ember, akik mint egy rögtönzött színdarabban, szórakoztatták egymást és aki még betévedt, remekül fűzték a szót. Na és a szerkesztőségekben lehetett találkozni más költőkkel is, megismerkedni velük személyesen. Van egy viszonylag korai emlékem: annak idején a Széchenyi utca 1. szám alatt volt az Élet és Irodalom szerkesztősége, de ugyanott, csak a földszinten, a Nagyvilágé is, és a Kortársé is, ahol később szerkesztő is lettem egy időre. Egy délelőtt, úgy 11 óra tájban, mentem a verseimmel az ÉS-be. Útközben találkoztam Esterházy Péterrel, akivel nagyjából egy időben kezdtünk el publikálni, lévén egykorúak. Vidám, könnyed léptekkel jött szembe velem, és kérdezte: „Mész a gyárba?” – mintha műszakváltásban lennénk. Két kmk (közveszélyes munkakerülő), merthogy egyikünknek se volt munkahelye, és az ilyenek akkoriban kmk-nak számítottak.  Látszott a könnyű lépteiből, hogy ő már leadta az írását, és jó hangulatban volt, rajtam meg talán látszott egy kis szorongás. 

K. L.: Kik segítették a pályádat az induláskor?

K. P.: Nem volt könnyű a pályán való elindulás. Sokan próbálkoztunk, és jóval kevesebb folyóirat volt, mint ma. Internet nem volt, nem is álmodtunk róla – ez még a hetvenes évek. Eljutni a nullától az egyig, az első önálló verseskötetig, többnyire évekbe tellett. Nekem szerencsém volt. Jól fogadtak az ÉS-ben: Bata Imre, az akkori főszerkesztő, kitüntetett a figyelmével, Nagy László pedig, ő a képzőművészeti rovatot vezette, de persze mindenki a költőt tisztelte benne, én is, olyannyira, hogy a dalversei hatottak is rám egy ideig, szintén megajándékozott a bizalmával, érdeklődésével. Megírtam már máshol, ő küldte el először vidéki folyóiratoknak, a Jelenkornak és a Tiszatájnak a verseimet. Az ő ajánlásával persze rögtön meg is jelentek. Az Új Írásnál pedig Juhász Ferenc emelt ki az akkor induló fiatal költők közül – sokan máig nem értik, mi köthet engem hozzá, azon kívül, hogy egész különleges, ritka nagy költő volt. Hát az, hogy a legelsők közt figyelt fel rám az indulásomkor. A Colour Beginning című versciklusomra, például, amelyben arról írtam, honnan jövök, milyen a társadalmi hátterem. Egész máshonnan jöttem, mint ő, és azokban az években még sokan nézték, hogy ki a mi kutyánk kölyke és ki nem, főleg az urbánus-népies felosztás alapján. Biztos vannak, akik ma is nézik, de ma inkább más felosztás alapján. Ha az indulásom segítőire gondolok, van még valaki, akiről nem lehet nem beszélnem: Kormos István, a szerelem költője. Rajongtak érte a fiatalok. És ő volt az, akit először mertünk letegezni (akkoriban még nem volt olyan általános a tegezés), mert ő úgy viselkedett velünk, mint egy idősebb báty. Nekem pedig egy kis paksaméta vers bemutatása után rögtön felajánlotta, hogy állítsak össze egy önálló kötetet. Alig mertem elhinni. Ez aztán meg is jelent Kavics címmel, 1976-ban. Sokan irigykedhettek akkor rám, hogy milyen gyorsan lett kötetem, ezt abból is gondolom, hogy akadtak páran, akik elég vehemensen nekimentek ennek a bemutatkozó könyvemnek. Nagyon zöldfülű voltam még, nem tudtam, micsoda indulatok fűtenek egyeseket, és úgy képzeltem, senkit nem fog bántani, hogy én verseket írok. Ellenkezőleg: tapsot vártam. Emlékszem, az egyik ledorongoló kritika után letörten említettem Nagy Lászlónak, miket írt X. Y. a kötetemről. Na és ki az az X. Y., felelte ő, és ezzel a téma be volt fejezve.

K. L.: A szerkesztői pályád kezdetére hogyan emlékszel vissza?

K. P.: Száraz György hívott a Kortársba szerkesztőnek, egy időben Zalán Tiborral. Fiatalítani akarta a szerkesztőséget – ez bátor tett volt tőle, akkoriban nemigen ültek fiatal emberek a szerkesztőségekben, főként Budapesten nem. Nagy dolog volt bekerülni a Kortárshoz, a két fővárosi folyóirat egyikéhez, csak hát nekem úgy alakult, hogy az lett a feladatom, hogy én adjam vissza azt a rengeteg kéziratot, amit a prózarovat nem fogadott el. Ketten voltunk a prózarovatnál: Orbán Ottó és én. Ha Ottó valamire azt mondta, hogy nem, akkor nekem azt nolens volens vissza kellett adnom. Akár tetszett az írás, akár nem. Ez rossz volt. Időnként leittam magamat. Másrészt viszont kialakult köztünk egy szokás, hogy rendszeresen, szinte hétről hétre megmutattuk egymásnak az új verseinket. Én nagyon őszinte és kíméletlen kritikus voltam, de ő valahogy elviselte, és sose ütött vissza. Utólag tudom igazán értékelni a türelmét, az önfegyelmét. Ha ő mondott véleményt az én verseimről, hiába volt bármilyen óvatos, tapintatos, mert azt hiszem, az volt, én mindig krétafehér lettem. Aztán otthon, nyugodtan mérlegelve a szavait, sokszor igazat adtam neki magamban, és olyankor hálás voltam a megjegyzéseiért. Ez volt az egyetlen időszak az életemben, amikor rendszeresen megmutattam a verseimet egy másik költőnek. Jó, hogy volt egy ilyen időszak, akkor is tudtam, hogy jó, de homályosan azt is éreztem, hogy ez nem tarthat akármeddig. Abba is maradt, amikor eljöttem a laptól. És aztán mással már, bánjam-e vagy sem, nem alakult ki többé ilyen rendszeres verscsere.

Kürti László és Kántor Péter
Kántor Péter

K.L.: Nem csak szerkesztőként, de tanárként is dolgoztál fiatalon. Hogy élted meg a költő- és tanár-szerep kettősségét? Számodra mennyire volt nehéz váltani, egyáltalán a diákok által elfogadtatni magad, hogy akkor most mi vagy te, alapvetően egy költő, aki mellesleg éppen tanít, vagy fordítva?

K.P.: Amikor az egyetem után elkezdtem tanítani, nem álltak még mögöttem kötetek. És különben is, örültem neki, hogy ha megkérdezték, mivel foglalkozom, mondhattam, hogy tanítok. Nem tudom, miért, de amikor csak lehetett, mindig elkerültem, hogy egy civil társaságban azt mondjam magamról, hogy költő vagyok. Mintha szégyellném. Pedig nem szégyellem, és mégis. Csak rövid ideig tanítottam, és a diákok nem is tudták, hogy verseket írok. Már az is furcsa volt nekik, hogy tanítok, mert úgy néztem ki akkor, mintha én is egy diák volnék, és magázniuk kellett. Néha egyes szám harmadik személyben szóltak hozzám, hogy ő így meg úgy, és nem tudtam, kiről van szó. „Ő azt mondta, hogy olvassuk ezt el.” Ki mondta ezt? – kérdeztem gyanakodva. Egyébként oroszt és angolt tanítottam, és abbahagytam az egészet, mielőtt megtanulhattam volna, hogy kell tanítani. A tanítás mellett könyveket lektoráltam az Európa Könyvkiadónak, és amikor elhívtak szerkesztőnek a Kortársba, könnyű szívvel hagytam ott az iskolát. Persze a Kortárs szerkesztősége is egyfajta iskola volt – minden iskola, ez a beszélgetés is az. 

K.L.: A hétköznapi teendők mellett milyen rutinnal vagy belső szabályossággal szoktál verset írni, egyáltalán van- e bármiféle munkafegyelem, munkaütem, amit a versíráshoz használsz? Vagy az ihletett időszakok sodornak magukkal?

K. P.: Rutinból nem szoktam írni, azt mindig kerültem és kerülöm. Inkább megvárom, még ha sokszor kínkeserves is a várakozás, amíg megmozdul, beindul bennem a vers. Valamit tudnom kell arról, amit mondani akarok, és valahogy olyan állapotba kell kerülnöm, amikor képes vagyok a versírásra. Ezek nem előre kalkulálható dolgok, nincs is közük a rutinhoz, ami egyébként egyáltalán nem lebecsülendő dolog, a szakmához tartozik. De hát semmilyen szakmai tudás önmagában nem teremt verset. Nincsenek szabálykönyvek arra vonatkozólag, hogy mit kell csinálni a versíráshoz. A látáshoz, azt hiszem, nélkülözhetetlen a mozgás, és akkor nyilván az íráshoz is. Mozgás, vagy valamilyen elmozdulás. Térben, vagy fejben, valahogy. Mert nemcsak a lábával futhat az ember. Apropó futás: Fiatal koromban szinte futottak elém a szavak, és én majdhogynem gyanútlanul használtam őket. Sokkal könnyebben és önfeledtebben írtam, mint ma. Úgy írtam, mintha minden sorom az égből pottyant volna. Pedig csak ritkán pottyannak égből a sorok. Jó, ha ezt tudja az ember. Leírsz valamit, aztán később rémülten olvasod vissza: Mi ez a marhaság? Vagy: Hogy lett ez idekenve?  Átírni, belejavítani egy versbe, azt persze lehet – meg is teszem, ha úgy érzem, hogy feltétlenül szükséges. Bár annak is megvan a kockázata: nehéz felidézni az eredeti pillanatot, ha más az ég fölöttem. És egyébként is, ronthat is az ember, amikor azt hiszi, hogy javít. Úgyhogy a legjobb rögtön jót írni, de legalábbis jól. Az biztos, hogy ma többször alszok rá egy versre, mielőtt kiadnám a kezemből, mint régen. Kivéve azokat a ritka eseteket, amikor szinte diktandóra jön egy vers. Az olyanba nem piszkálok bele, eszembe se jut, hogy beleírjak – afféle szerencse-ajándéknak tekintem, holott talán nem is egészen az. Hogy mikor ’kopogtat’ egy vers, erről már volt szó, azt nem tudom előre megmondani, nincs rá semmilyen biztos jelzőrendszerem. Említettem a mozgást, ami kiválthatja, de lehet valami szokatlan dolog is, külső inspiráció, bármi, egy kép, festett vagy valóságos, s lehet nagy kimerültségek után a felhalmozódott energia hirtelen szabaddá válása is. Általában messziről jön a vers – mégis hirtelen kopogtat be.

K. L.: Érdekes, hogy az alkotómunkában kerülni próbálod a praxist. Hiszen itt, a praxis hétköznapi világában gyakorlatilag minden fontos dolgot megtalálható, nemcsak, hogy hogyan kell befizetni a csekket, merre kell munkába járni, elvégezni a munkát stb. De közben marad-e idő a figyelemre, a legfontosabb kérdésekre, szembe találkozunk-e önmagunkkal, feltesszük-e az alapvető kérdéseket önmagunknak és kapunk-e rá válaszokat, és ha nem is tesszük föl, vagy éppen nem tudjuk a választ, akkor van-e, aki meg tudja ezeket válaszolni helyettünk? Szerinted mennyi bátorság kell ahhoz, hogy a fontos, egzisztenciális kérdéseket fel merje tenni az ember? Nyilatkoztál egyszer olyasmit, hogy vannak a fontos dolgok, és mindig valami mást választunk helyettük, amibe bele szoktunk aztán halni. Mert a nagyon fontos dolgokról nem merünk beszélni és kérdezni, helyette valami kisebb csontot találunk magunknak, amiben elhelyezzük a mi kis életünket…

K.P.: Emlékszem arra az interjúra, amire utalsz, Szegő Jánosnak adtam, a Literába, sok évvel ezelőtt. Ott beszéltem arról, hogy az életre vonatkozó legfontosabb kérdéseket inkább csak kerülgetni tudjuk, mint megválaszolni. Kerülgetjük is őket, ki így, ki úgy. És persze mindig találunk helyettük valami kevésbé fontosat, ami azért elég fontos ahhoz, hogy belevessük magunkat tetőtől talpig, hogy kész legyünk akár belehalni is érte. Azt hiszem, te úgy értelmezted az akkori nyilatkozatomat, hogy a legfontosabb dolog önmagunk megismerése. Talán igazad van, bár én akkor nem erre gondoltam. De valóban, nehéz elképzelni, mi lehetne fontosabb önmagunk megismerésénél. Elmondok egy történetet, ami ehhez kapcsolódik – és persze a költészethez is.

Volt egy időszak az életemben, amikor az Élet és Irodalom versrovatát gondoztam. Akkoriban még nem e-mailen küldözgették a verseket, hanem postán küldték, vagy személyesen is bejöttek a szerzők. Egyszer bejött valaki, aki láthatóan még életében nem járt szerkesztőségben, és nekünk is furcsa volt, hogy mit keres itt, talán eltévedhetett. Egy nagy, keményfedeles, fekete aktatáskával, öltönyben jött, körülbelül 45 éves-forma, szikár férfi. Kereste a versrovatost, és hát megtalált engem. Ő is zavarban volt, én is, mert azokat, akikről tudtam, hogy verset írnak és be szoktak jönni, azok nem öltönyösek, nem ilyen nagy aktatáskával járnak és nem ilyen elfogódottak. Aztán kiderült, hogy egy ügyvéd jött be a személyében, aki életében soha nem írt még verseket, azonban az elmúlt időszakában egy fél kötetre valót megírt. Pedig még csak nem is volt gyakorló versolvasó. Mindezt ő mondta el. Az történt, mondta, hogy elhagyta a felesége, és ámbár gyakorló ügyvéd, aki mások gondját-baját kezeli, hirtelen neki támadt gondja-baja és semmilyen paragrafusban nem talált megoldást a saját problémájára. Keresgélte a kiutat, és egyszer csak azon kapta magát, hogy ül egy papír előtt és tollal körmöli, életében először, a verseket. Nem tudta abbahagyni. És valószínűleg ez a dolog, a versírás segített neki túljutni valamelyest a fájdalmán. Aztán arra gondolt, hogy elhozza a verseket, hogy mondja meg neki valaki hozzáértő, hogy ezek az írások publikálhatóak-e. Nem voltak publikálhatóak. Minden igaz volt, amit leírt, de nem volt benne semmi kivételes, semmi „különös”. Mintha valaki azt írta volna le, hogy ő a hidegben fázik. Hát igen, valakinek valami fáj, nagyon fáj – nincs ennél szokásosabb dolog. De ahhoz, hogy az ember igazán érzékletesen, hitelesen meg tudja fogalmazni a fájdalmát, nem elég szenvednie, ahhoz bele kell ásnia magát a bajába. Ő pedig rögtön kimászni akart belőle. Persze egy profi költő is nem egyszer a saját problémáiból indul ki, honnan máshonnan, és ő is szeretne kimászni a bajból, bármi legyen is az, mint minden más ember.  De a költő tudja, hogy először le kell másznia a kút mélyébe, ahogy az örvény tölcsérének az aljába is, ha ki akar jutni. Meg aztán látni is akarja, mi van odalent a mélyben. Látni, és tudósítani róla másokat. Vagyis nem csak terápia-jelleggel kutakodik az ismeretlenben. Sebe a világ. De kincsesbányája is. Keres magának egy alteregót, vagy azt se, és az összes tudományával, ami nem egyéb, mint a szavak pontos és csak rá jellemző használata, elindul az ismeretlenbe, a kút mélyébe. Ehhez bátorság kell. Mindezt tulajdonképpen megtehetné akár naponta is, amikor belenéz a tükörbe – ahhoz is kell bátorság. Hogy az ismerős figurán túl lássa azt is, kicsoda valójában az, aki ott vele szembenéz.