Szokásommá vált a menekülés.
Alig érkezem, és már
álcabunkereket építek,
amiket majd magam mögött hagyhatok.

Vissza? Hová?
Követjük, amit látunk,
Amíg tart. Amíg nem fáj.

Törtfehér táj.

A félelem, hogy sarokba szorítanak.

Álmomban megtalálom a házat
a távoli erdőben.
Ráfonom az ujjaim
a súlyos kulcsra.
Flash forward: VÉGE.
Kapok egy kódot.
Nevetek, kezdem elölről.

Felébredek.

„Kérjük utasainkat, hagyják el a járművet.”

Kár kérdéseket vesztegetni rám.

Minden éjszaka a találkozásunk előtti éjszaka.

Felhívlak rögtön,
amint biztonságban leszek.
Honnan? Talán Prágából
vagy Baltimore-ból.

(De a széfemről neked se szólok.)