– Veronka, Veronka, lement a kenyér ára! – kiáltotta az ember az asszonynak, amikor belépett a kapun.
– Jaj, de jó, akkor remélem, többet is vett! –
lelkendezett az asszony.
– De nem a boltban, hanem itt, mutatott az ember a torkára, és staccato stílusban sörszagúakat nevetett közben.

Az asszony nagyon elkeseredett. „Hogy a rossebb enné meg a belét!” – kiáltotta dühösen. „Hogy ütné agyon a guta! ordította az embernek, és, ha lett volna hozzá bátorsága, még a seprűnyelet is kettétörte volna rajta.
De az ura ügyet sem vetett rá. Fájt a feje a melegtől, amúgy is kapatos volt, ezért bement a nyári konyhába és lefeküdt aludni.

Bizony nem volt könnyű dolga Veronkának az emberével. Hiába próbált vigyázni a napszámból nehezen összekuporgatott pénzükre, férje torkán pillanatok alatt legurult az. Hiába dugdosta el a padló alá, vagy a kamra felső polcára, mindig megtalálta. Pedig annak idején azért ment hozzá, mert hallgatag, józan embernek tűnt. Pont olyannak, amilyen az apja is volt. Ehhez képest hányszor kellett hazatámogatni őt esténként a kocsmából, lavórt tenni az ágy sarkához, hogy ne a padlóra hányjon, és kölcsönkérni a szomszédból ezt-azt, hogy legyen mit enni.

Veronka szégyellte magát miatta, de gyakran azt kívánta, hogy bárcsak elnyelné a föld az urát. Vajból volt a szíve ugyan, ha józan volt, de mióta hazatért az orosz fogságból, ez a vaj gyakran megavasodott. Milyen békésen is telt az a három év!” nosztalgiázott. Igaz, akkor sem volt kolbászból a kerítés, de legalább nyugalomban volt. Még a falu végéről Bakati is elkezdett neki udvarolni akkoriban, de mire beadta volna a derekát, az ember hazatért.
Veronka béketűrő ember volt. Egyfajta krisztusi elhívásként tekintett a házasságára, ahol azzal a feladattal bízta meg az őt Úr, hogy megváltsa egy ember lelkét. Asszonyi teendőit mindig gondosan el is látta: mosta a szaros gatyákat, vezette a háztartást, napszámba járt, és türelmesen kibírta azt a néhány percet is, amikor az ember éjjelente ráfeküdt.

Az évek során kifejlesztette magában a tűrés képességét. Másképp el sem lehetett volna viselni, amikor a szemét olykor beverte az ajtó sarkába, mert elsózta a levest, vagy amikor szórakozottságában időnkét leesett a lépcsőről, mert elnézett egy lépcsőfokot. Ez utóbbi havi rendszerességgel meg is történt, amikor az asszonyokra nehéz napok köszöntenek.
Boldogok a szelídek” ismételgette ilyenkor gyakran magában. Bakatival persze más lett volna. Ő puhakezű ember volt, a hivatalban dolgozott. Olyan volt hozzá, mint egy harapás kenyér, de az asszony mégis kitartott.

Hogy megértsük, miért tűrt Timóceusz Katatikiként Veronka, egészen a gyerekkoráig kellene visszamennünk. Szót ejteni az apjáról, aki gyakran hetekig volt távol, és az anyjáról is, aki valamiért az öccsét jobban szerette nála. Ennek az elbeszélésnek azonban nem célja leásni az emberi lélek mélyére.
Ám egyszer a legszelídebb embereknél is elszakad a cérna. Annától kezdve Raszkolnyikovig számtalan példát találhatunk hasonló esetekre. Veronkánál az utolsó csepp az volt, amikor azon a forró nyári napon azt találta mondani az urának, hogy a rossebb egye meg a belét”, de az csak trillázva hahotázott.

Az asszony különös szédülést érzett a fejében ekkor. Homlokánál egy ér kidagadt, s a szíve néhány ütemig fortéban dobogott. A pupillái gombostűfejnyire szűkültek össze, a mellkasa tájékán hűsítő bizsergést érzett, mintha csak egy nagy követ vettek volna le róla. Így érzi magát az az ember, aki megmásíthatatlan elhatározásra jutott. Fullasztó hőség volt aznap, legyek kergetőztek a párolgó trágyadombon, neki mégis úgy tűnt, mintha csak egy hűvös erdőben sétálna.

A sufnihoz ment. Kinyitotta az ajtót, a beszökő fénysugárban látszott a szálló por. Kivette a baltát a tőkéből, majd bement a nyári konyhába az ura után. Mentális főkönyvébe az a nap, július 14-dike úgy vonult be, mint a kenyértörés napja, amikor megváltozott az élete.
A hőség lehetett az oka, állapította meg a halottkém másnap. Hőgutát írt a lapra a halál okának, majd részvétét fejezte ki Veronkának.

Bakatival rá egy évre rá házasodtak össze. Az egész falut meghívták a lakodalmukra. Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.