gospel2020

jobbnak gondollak magamnál, okosabbnak,
olyannak, aki érti a világ dolgait, a nagy összefüggéseket, 
és azt is, hogy mi történik a színfalak mögött

többnek gondollak magamnál, magabiztosnak,
aki, ha kimondta, vállalja is,
nem csak most, amikor kimondta
hirtelen felindulásból vagy megfontoltan,
mielőtt a kéz a kilincshez ér, de az ajtó
csukódása után is ugyanúgy vállalja,
és vállalná tegnap is
és holnap is vállalná ugyanazt, 
amit én ki sem mondok,
esetleg gondolatban

értékesebbnek gondollak magamnál,
érted kár lenne, fontos vagy anyádnak,
apádnak, a közösségnek is,
már ahogy megszülettél,
többet értél, többet nyomtál a
latba, tömörebb voltál, megbízhatóbb,
tömbarany, mondjuk ki, míg én súlytalan
és átlátszó, meggondolatlan szavak és emóciók

szebbnek is gondollak, nem tudom miért,
tökéletesebbnek, neked nincs tolófájásod,
szétrepedt gátad és röpke kilenc hónap
alatt eltorzult hasad, karambol,
ha jobban meggondolom, hősi halál,
zászló, csata után, ernyedten lóbálja a szél,

nézlek, csodállak, messzemenőkig,
te vagy az első ember, állsz a hegy tetején,
míg én szimbolikus társad, lentről bámullak
a szoknyámat fellebbenti a szél



tudom, neked is van bajod,
de nem nőiséged égbe kiáltó bűnei miatt
bolyong hajléktakanná lett lelked a női testben,
amit piedesztára emelnek, aztán, ha már
nem tökéletes, ledöntik azt,
“nem volt benne a kőben a mű, csak kő maradt”
hanem, csak mert sokat ittál, eltékozoltad
magad, nem sportolsz, fáradhatatlanul szívod
a spanglikat és végül is nem te vagy az én
oldalbordám, ha úgy veszem, ami
hirtelen csattanásnál úgyis csak eltörik
és neked nem is fáj
úgy tűnik

jobbnak, többnek és értékesebbnek
gondoltalak én téged, akinek ugyanúgy
két veséje van, mint nekem
aki nem lehetek több önmagamnál
akibe elplántáltak minden gondolatot,
rólad, akit lakva ismerlek meg
összezárva egy irodában, a liftbe belépve,
hálószobában, akinek eljár a keze
vagy megölel, vagy csak babrál céltalanul
rajtam, 
miközben többnek gondolja magát
vagy semminek, mint én, aki születésétől
fogyó Hold, tengerbe bukó
gondolat vagyok

levegőnek nézel és én
beszívom magam minden pillanatban
fuldoklom, mérgeződöm, levedlem születéskori
bőrömet, ott állok ismeretlenül önmagam előtt,
vizsgállak, vizsgálom magam,
már nem tudok semmit, mint ősrobbanás után,
még nem tudok semmit

etetsz, itatsz, eltartasz, elviselsz,
viselsz, mint a nyakkendőidet,
koloncot, ledobsz,
elhagysz, letagadsz, semmibe veszel,
belémhalsz, feltámadsz,
engeded, hogy egyenlő legyek veled,
mint férfi a férfival,
megcsalsz, hazudsz, szépnek tartasz,
csak mondod, túl fiatalnak, cselédnek,
háztartási gépnek, szalmakazalnak,
rám mászol, lefordulsz rólam,
hallgatsz, ordítasz, ordítok, elhallgatok,
ígérsz, visszavonod, még csak vissza
se vonod, elrohansz,
esengsz, szégyelled, lecserélsz, nézed,
ahogy lehullok,
tányér széléről morzsa,
kinek kell
ez


…a fenti sorokat kiragadva a környezetemből írtam,
megcsalva és elhagyatva, ami nem jellemző rám,
az egész, mint olyan, ismeretlen terep,
ilyenkor nem tudom mi mást tehet az ember, mint, hogy
üres lapra írni kezd, újrafogalmazza magát, téged is,
bízik, mint Éva, feltámad, mint a tenger, nézi a növekvő körmeit,
újraolvassa a francia és az orosz klasszikusokat,
beint, behint, sóval inhalál