Erdősi Martin Zsolt

Kronos

Nem tudok témára írni. A határidők csak zakatolnak a mellettem futó síneken. Hogy enné meg a síneket a rozsda. Ez rossz, ezt kihúzom. Fáj a fejem, ki kell mennem elszívni egy cigit. Ma már a második. Minden ártalom mellett is sokat segít, hogy nyugodt maradjak.

            Kinyitom az erkélyajtót, felhúzom a redőnyt. Égető napsütés. Félig visszaengedem, másképp nem tudnék megmaradni. Számban tartom a cigarettát, a fejemet kissé előrenyújtom, és gyújtok, két kézzel. Az erkély szűkös, egy asztal, két kis szék. Az asztalon teli hamutartó, egy üres sörösdoboz, két koszos pohár. Fogalmam sincs, mióta vannak itt. Két hete legalább. Két hét, mintha álom lett volna. Mint minden, ami történik. Nem tudom, más is szokott-e így érezni, nem tudok semmit, de néha felkelek, és fogalmam sincs, hol vagyok, hogy kerültem oda, és mit kéne tennem. A ma reggel is ilyen.

            Becsukom a szemem, hagyom, hogy átjárjon a dohányfüst, dolgozni kezdjen, megnyugodjak. Valahonnan fentről ordibálás, mit csinálsz, a kurva anyádat. Valaki nagyon óvatlan már korán reggel. Megnézem az órámat, kilenc. Annyira nincs is korán. Vagyis valamikor nem volt.

            Van egy visszatérő álmom. Ülök a szobámban, nem is tudom, talán a gyerekkori padlásom és valamelyik albérleti szobám keverékében, ír whiskyt iszom. Vagy valamit iszom, nem is ez a lényeg. Kopognak. Kilépek az ajtón, és egy téren találom magam, falun. Suttogást hallok. Kivehetetlen szavak. Néha úgy sisteregnek, hogy émelyegni kezdek tőle. Különben gyűlölöm a hangutánzó szavakat. Erre lettem tanítva, hogy húzzam őket, beszéljek pontosan. Ez most egy álom leírása, a pontosság képlékeny. A suttogáshoz egy árnyalak tartozik, egyre határozottabb formát ölt, ahogy telik az idő. Akkor kilép elém az utcalámpa alá. Ősz haja van, göcsörtös teste, óriási szája. És hatalmas. Beszél hozzám, de artikulálatlanul. Úgy szorítom a padot, hogy vérezni kezdenek az ujjaim. Hozzám ér, megszorít, felemel. Kitátja a száját, a nyála csorog. Nem tudok üvölteni. Az egész valahogy ismerős, de fogalmam sincs, honnan, miért. Mikor először álmodtam ezt, lefolytam az ágyról.

            A csikket csak úgy a földre dobom, van ott már néhány darab. Dóri üzen, találkozzunk. Valahogy meg kell mondanom neki, hogy most nem fog menni. Határidőm van, feladatom. Idő kell, amíg az ember megformál egy szöveget. De ha elkezdesz stresszelni már az elején, nem haladsz sehová. És akkor egyszercsak nincs több idő, elfogyott. Felemésztődött, hogy úgy mondjam. A műalkotásnak lőttek. Fent már az erkélyen ordibálnak. Hirtelen csöpögni kezd a nyálka. Látom, ahogy végigfolyik előttem, le az utcára, az egész nyolcvan vagy akárhány kilónyi massza. Meg kell nyugodnom.

            Felhívom Dórit, később jó lesz-e. Dolgozik, azt mondja, délutántól zárásig. De menjek be, ha gondolom, majd tölt nekem valami finomat. Legyen, mondom neki, az jól esne. Ne aggódjak, így köszön el, és hogy vár nagyon. Nem mondok semmit. Irtózom a kocsmától. Egyszer valamelyik részeg vendég belekötött Dóriba, erőszakosan nyomulni kezdett. Felhúztam magam. Az a baj az idegességgel, hogy még több idegességet szül. Az ember hatalmas, nyálkás masszává változik, amivel nem lehet beszélni, ami csak vonszolja magát a földön, amíg meg nem nyugszik, és újra emberi formát nem ölt. Az egész nem fájdalmas. Csak amikor elkezdődik az átváltozás, jön a pánik. És amíg a pánik el nem múlik, kúszunk tovább a földön nyálkás, puha masszaként. Szóval kifolydogáltam a kocsmából az utcára, és nagyon sokáig nem tértem magamhoz.

            Csodálom Dórit. Minden helyzetet kezelni tud, éretten, nyugodtan. Hogy csak értelmesen kell hozzáállni mindenhez, kinyitni a szánkat, bízni magunkban, ez a titka, mondta. Akkor is csak lekevert egy pofont a részegnek, amiért átlépte a határokat, még egyet miattam. Töltött egy pohár vizet, követett, beszélt hozzám. A következő, amire emlékszem, ahogy ül egy padon és simogatja az ölében a fejemet. A másik csapos kimentette aznapra, hazajöhettünk. Utána két hónap pszichológus. Nem szeretnék még egyszer ennyire megszégyenülni. Nem szabad még egyszer elvesztenem a fejem.

            Vissza a szobába, leülni az íróasztal elé. Törni a fejem, hogy miről szóljon az írás. Igen, azt mondják, hogy csak az írjon, akinek van is miről. Legalábbis Ottlik mondja, hogy ez a közvélekedés. Meg hogy neki például sohasem volt témája, csak érezte, hogy író akar lenni. Előveszem a jegyzeteimet, régi ötleteket bogarászok. Dórira gondolok. Sosem arra, ami éppen előttem van. Mindig máshol, mindig a jövőben. Talán ehhez kéne bíznom magamban, hogy elfogadjam a jelent. Irigylek minden megvilágosodottat.

            Elindul a laptop, nézem az órát. Dél van. Egy mondattal vagyok kész, és az is szar. Ez rá a szakszó. Üzenet jött a tanártól, látom a coospace-en. Nem merem megnyitni. A halántékomban dobog a szívem, hogy közhellyel éljek, de azzal pontosan. Az egérért nyúlok, hogy belekattintsak, de szinte elolvad rajta a kezem. Émelyegni kezdek, lassan szétfolyok.

            Este hat van. Az órának rég vége. Az agyam magától kikapcsol. Lezuhanyzom, átöltözöm, indulok Dórihoz. Jól fog esni, bármit is készít. Nem kell, hogy finom, csak hogy erős legyen.