Tóth Attila fordítása

A fiúcska az utca végében álló házban nőtt fel. A családjával jószomszédi viszonyt ápoltunk, de mára mind eltávoztak, egy sem maradt, csak mi ketten: én és a nővérem maradtunk itt. Egyikünk sem ment férjhez. Így alakult, s most két öreg hölgy próbálja eltölteni a hátramaradt napokat.

A szomszéd ház, ahol a fiúcska felnőtt az utca végében, egy mérföldre van tőlünk egy domb tetején, már akkor is jó állapotban volt, s van még ma is. Semmi sem változott azóta érdemben semmit, csupán ez a fiúcska távozott el, s ennek lassan negyven éve már. Nem sokan szeretnének a megye ezen részébe költözni. Túlságosan távol esik mindentől, és unatkoznának, annyira nem történik semmi errefelé. Akik már régóta itt élnek, számos elfoglaltságot találnak, amelyben örömünket lelik. Időnk többnyire csak eltelik, s nem aggódunk azon, hogy ma ez nem olyan divatos. Többnyire halálos csend honol, s főleg ez az, amit a városi ember nem tud elviselni. Az is előfordulhat, hogy napokig egy lélekkel sem találkozol, nincs nyüzsgés, sem tömeg. Természetesen van televíziónk, de a kábelszolgáltatást idáig nem építették ki, a parabola pedig túl drága. Ritka dolognak számít, hogy az ember a televíziót választja, hiszen körös-körül erdő borítja a dombokat, és esténkét az ember inkább kiül és hallgatja a baglyokat vagy a hiúzokat, amelyek visító hangja félelmet kelthet azokban, akik még sosem hallották. Éjszakánként szarvasok is előmerészkednek az erdőből. Valahol a távolból prérifarkasok vonyítanak valamelyik domb tetején, s egyszer-egyszer még szürkefarkassal is lehet találkozni. Barnamedvék is lakják az erdőt, annak ellenére, hogy csak ritkán hallani őket, biztos vagyok benne, hogy a közelünkben vannak. Miért ne lennének? Már ezelőtt is zajlott itt az élet, mielőtt az ember megvetette volna a lábát a környéken, úgy nagyjából száz évvel ezelőtt. Sokan gondolják manapság közülünk, hogy jobb lenne, ha minden változatlan maradna. Pontosan tudom, hiszen én is erre vágyom. Jártam a városokban, nem szeretnék ott lakni.

Határozottan emlékszem arra a fiúcskára. Wacey Neil volt a neve. Olyan tisztán látom magam előtt, mintha itt lenne köztünk. Én és a nővérem még azelőtt ismertük, hogy az anyja világra hozta volna, láttuk felcseperedni. Ha jól emlékszem, ez még az 1950-es években történt, húszas éveimben járhattam, de alig voltam érettebb egy gyereknél, legalábbis innen visszatekintve. Ma már lassan nyolcvan felé közeledek, nővérem pedig néhány évvel idősebb. Wacey jókiállású fiatalember volt, minden szülő álma. Az utcán tekert fel-le biciklijével, saját magával versenyzett, és mindig egy hellóval vagy integetéssel üdvözölt minket. Szőke, szélesmosolyú fiú volt – erre tisztán emlékszem -, akármilyen régen is történt. Waceyt egyszerűen nem lehet elfelejteni, volt valami különleges benne. A szülei nagy segítségére volt, az otthoni munka mellett, iskola után a városban vállalt munkát, élelmiszert csomagolt, és sok más, hasonló pénzkereseti lehetőséget kihasznált. Azt mondta félre akar tenni, bár sosem tudtam meg mire gyűjt. Ha jól emlékszem, sosem keveredett bajba, egy igazi, kedves, édes fiú volt.

Egészen a bevonulás napjáig figyelemmel kisértem. 1968 tavasza lehetett, amikor besorozták, egy hűvös koratavaszi napon. Annak ellenére, hogy mindentől távol éltünk, megkapta a behívót, hogy sorozásra jelenjen meg. A katonai alapkiképzés után néhány alkalommal még hazalátogatott, átjött hozzánk biciklijével, beszélgettünk kint a verandán, hogy miről már sajnos nem emlékszem. Kérdezgette, hogy szükségünk van-e valamire, mit tehetne értünk. Csupán erre a néhány látogatásra engedték haza.

Elesett az egyik ütközetben odaát Vietnámban. Sajnos ennél többet nem tudok, csak azt, hogy elesett. Nem tudom, mennyit számítana, ha ismerném a körülményeket is. Azt gondolom, sokat nem változtatna a helyzeten. Nem támasztja már fel.

De mondok még valamit: biztos vagyok benne, hogy soha sem láttam a háború értelmét, és más sem tudott egyetlen jó érvet felhozni mellette. Wacey meghalt abban a háborúban, és az egyetlen dolog, ami számít azoknak, akik ismerték, s ez a tény megmásíthatatlan, nincs visszatérés. Nem kellett volna ennek a fiúnak ilyen korán elmennie, még a gondolatába is belebetegszem. Wacey Neil, ez a kedves, helyes fiú, aki átjött a biciklijén meglátogatni minket. Sosem lett belőle egy felnőtt férfi, nem élhetett teljes életet. Én úgy látom mindezt ellopták tőle, méghozzá azok az emberek, akik átküldték Vietnámba.

Wacey Újév előtti napon esett el, 1968 utolsó napján, ugyanabban az évben, amikor besorozták. Eddig jutott.

Nem tudom, mit tehetett volna, hogy elkerülje a behívóparancsot. Szülei nagyon engedelmesnek nevelték, nem engedtek neki ilyen kérdésekben, ő pedig nem küzdött ellenük, mindig szófogadó volt. Kötelességének érezte, hogy engedelmeskedjen. Az utcában ő volt a jófiú. Tudom, hogy szerette a hazáját, mivel láttam, hogy hazafias szellemben nevelték. A haza szólít. Sosem kérdőjelezte meg a döntések helyességét. Sosem panaszkodott, még akkor sem, amikor behívták, csak tette a dolgát. Tisztelte a hatóságokat, ahogy az emberek mondanák. Mindezek mellet istenfélő volt, aki a lelkipásztorát nagy becsben tartotta, akármit mondott a világról Wacey számára tény volt, létezése része, hogy hazájáért cselekedjen, s ahogy már említettem Wacey keményen dolgozott. Inkább megfogta a lapátot, mint hogy üldögéljen és a világról elmélkedjen. Nem tudom pontosan, hogy egy embernek ilyennek kellene lennie, de ő kérdés nélkül tette a dolgát. Ha van agyunk, jobban tesszük, ha használjuk is. Wacey mindig azt tette, amit a felette álló emberek eldöntöttek, hogy tennie kell, s ő ezt a lehető legjobban akarta teljesíteni.

Középiskola elvégzése után az útépítéseknél használt óriás munkagépeket akarta vezetni. Buldózer kezelő szeretett volna lenni, emlékszem, hogy ezt mondta. A markológép érdekelte még. Senki sem motiválta abban, hogy beiratkozzon egy főiskolára, csupán abban, hogy elmenjen dolgozni, és saját maga fizesse a számláit. Tudom, jól ment volna neki ezeknek a gépeknek a kezelése, hozzászokott a kemény munkához. Elmondása szerint, remélte, hogy a seregnél kap lehetőséget, hogy ezekkel a munkagépekkel dolgozzon, de ehelyett betették a gyalogsághoz. Ahogy értesültünk róla, kiválóan teljesített a gyalogságál. Erős, intelligens, igazi mintakatonaalkat volt, aki sosem kérdezett vissza. Mint egy kisfiú, aki csak azt teszi, amit mondanak neki. Így tett akkor is, amikor behívták, sosem tette fel a kérdést, hogy miért, csupán tette a kötelességét.

Szülei rég elhunytak, de még emlékszem, hogy édesapja nagyon szeretett katonákról és háborúról olvasni. Azt hiszem, hadtörténelemnek hívják, mintha valami könnyed dologról lenne szó. Úgy gondolom, csupán szerettet a harcról olvasni, s biztosan szeretett volna egyik-másikban résztvenni. Amit mondani próbálok ezzel, hogy Waney apja sem történész, sem pedig művelt nem volt- ne vicceljünk- csak szeretett háborúkról olvasni.

Nos, amerikai vagyok, és büszke vagyok rá, de ahogy öregszem egyre kevésbé értem az emberek túlcsorduló hazafiasságát. Csak egyféleképpen szeretheted a hazádat, de ez nem azt jelenti, hogy kötelességed mindent megtenni, bármi legyen is az vagy figyelmen kívül hagyni, hogy ki kéri tőled. Tényleg szeretném tudni az igazat, amely már gyomorgörcsöt okoz, amikor látom a zászlólengetéseket, mikor ész nélkül szaladnak valamelyik háborúba, anélkül, hogy feltennék maguknak a kérdést, hogy miért várják el ezt tőlük. Talán az egyetlen megoldás, hogy szemet hunysz azon dolgok felett, amelyeket nem értesz.

Még egy dolog: úgy látják ezeket a masírozó fiúkat, akárcsak Wacey-t, akik buldózereket és markológépeket kezelnek, mint a prolikat, akiket bármilyen célra fel lehet használni. Prolik és gyerekeik. Nem jelentenek többet számukra. Nem kérdeznek semmit, hiszen így nevelték őket, így válnak tökéletes ágyútöltelékekké.

Wacey sosem pillanthatta meg 1969-et. Egy nappal előtte elesett Vietnámban, s mióta a televízió elérhetővé vált, én és a nővérem minden Szilveszter éjszakáján fent maradunk, hogy megnézzünk, ahogy az óriás gömb New Yorkban a Times Squeren ünneplő emberek kíséretében lezuhan, majd sírva megemlékezünk az évekkel ezelőtt elesett Wacey Neilről. Álomra hatjuk fejünket, holnap egy új nap virrad, s bár tudom, hogy a hátralévő napok fogyatkoznak, azért még hátra van jónéhány.

Ha létezik pokol – márpedig biztos vagyok benne, hogy létezik -, akkor a hazugok, akik Waceyt Vietnámba küldték meghalni, ott fognak égni, Isten úgy segítsen.

Kérem az Urat, adja meg a lehetőséget, hogy ezeket az embereket kézen fogva elkísérhessem a pokol kapujáig.

A fordítóról: Tóth Attila (1983) mérnök-informatikus, informatika-német szakos tanár és bölcsész. IT architektként dolgozik Budapesten. Műfordításai eddig a Napút- és Hitel folyóiratokban jelentek meg.