A horror műfaja nem honos a magyar filmművészetben. Kísértethistóriával is több mint tíz éve találkozhatott a néző, ha annak számítjuk a Zimmer Feri 2-t. Igaz, ott Tímár Péter vígjátéki formában gondolkodott. Mint ahogy Bodzsár Márk 2019-es Drakulics elvtárs című filmjében a Drakula-történet szintén vígjátéki színezetet kapott.

Ezért is érdekes Bergendy Péter műfajhoz való hozzáállása, hiszen legújabb filmjével nem a banalitásra spendírozott. Ellenkezőleg! Az alapötletet Hellebrandt Gáborral együtt jegyző rendező ugyanis a misztikum felől közelített a témájához, amit végül Zánkay Piros gyúrt forgatókönyvvé.

A keret ismerős lehet. Az I. világháború frontja ágyaz meg a miliőnek. Az utóbbi években Kovács István Szürke senkik című filmje újra közel hozta az első világégést és korát. De a magyar filmművészek eleve érdeklődnek mostanság az I. világháború idejéhez köthető történetek iránt. Többek között a Szász János-féle A hentes, a kurva és a félszemű vagy a Szász Attila által rendezett Félvilág is e háttér előtt játszódnak.

A Post Mortemet jegyző Bergendy Péterről is nyugodtan kijelenthető, hogy nem idegenkedik filmjeiben attól, hogy XX. századi keretbe helyezze őket. A pszichológus végzettséggel is bíró filmrendező eddigi kamaradrámáiban, a 2011-ben bemutatott A vizsgában, majd a 2018-as Trezorban is megfigyelhető ez az irányvonal.  Igaz, azokban az ’56-os forradalom puskaropogása hallható a háttérben. Míg a mostani Post Mortemben az első világháborún és az azt követő állapotokon van a hangsúly.

Bergendy filmjének a földi poklot megragadni igyekvő nyitánya nem a borzalmakat, inkább a tömeghalál hétköznapiságát próbálja bemutatni. Sodró lendületű kezdet. De inkább a technikai kivitelezés miatt erős a jelenet. Ugyanis nincsenek a felvezetésben sokkoló képek, leszakadó végtagok, fröccsenő vér.

Nagy András operatőr inkább a vesztükbe rohanó katonák rohamára helyezi a hangsúlyt, ami a jelenet hosszáig kitart. Így, jó arányérzékkel, épp hogy nem keltik a túlzott teatralitás érzetét a filmesek. Azonban már itt sejthető lesz, hogy Bergendy a borzongáskeltést nem a szétszakadó testek látványára építi fel, hanem a rá jellemző módon lelki síkra igyekszik terelni a történetet.

A rendezőt a halál, a túlvilág megfogalmazása érdekli leginkább. Ezért a nyitójelenet lezárásaként a halál torkában lévő Tomás (Klem Viktor) és a jelenésként felbukkanó Anna (Hais Fruzsina) a háború valóságától a misztikum irányába terelik a figyelmet. Ezt nagyban segíti Pacsay Attila zenéje. Az ő munkája fontos komponense a filmnek.

A halál másként is végigkísért a filmen: a háború után a spanyolnátha szedte áldozatait. Főszereplőnk, a fényképésznek szegődött Tomás halott emberekről és élő rokonaikról készít post mortem-fotókat, közös családi felvételeket. Ez az egyébiránt morbidnak is ható történeti szál, a halottak és élők közös fotón való megelevenítése szintén a misztikum felé löki a történetet. Főleg, hogy a fotók előhívása során természetfeletti hatalmak szabadulnak el.

Ezen a ponton kezdi a film felgyorsult tempóban fokozni a nézőben a félelmet. Betartva persze azt az előírást, hogy a feszültségkeltéshez szükséges a tempó lassítása is, hogy majd még erősebben hathassanak az addigi izgalmakra rákontrázó következő jelenetek. Ezt Bergendyék hozzák is. És nem csak vizuális effekteket hívnak segítségül ezek megjelenítéséhez, hanem hanghatásokkal is komolyan aládúcolnak a feszültségkeltésnek.

Néha azért túl is teljesítik a normát. Akad olyan jelenet a filmben, melynek hatására felötlik az emberben, hogy ezek a zörejek és sikolyok vannak elhelyezve A tanú című film szellemvasutas-jelenetében – ezeknél a néző könnyen elidegenedhet az addig gondosan felépített miliőtől. De alapjában véve nem ez a jellemző.

A másik hiányosság, hogy a díszletül szolgáló falusi környezet túl sterilnek hat, nem tudja eltitkolni díszlet-, illetve skanzen-jellegét. Ez kissé zavaró. A feltűnő tisztaság. Az ünnepi jelleget áruló jelmezek, vagy a kellékek pedáns sorba állítása. Túl domesztikáltnak, művinek mutatják a környezetet.

A műviség nem túl sokszor ugyan, de azért megfigyelhető a színészi játékokban is. Valószínű, hogy a rendezői utasítások (hiánya) vagy a vágóasztal a ludas ebben, de a Klem Viktor által megformált Tomás nem egyszer mintha nem reagálná le, vagy csak alig a figurát befolyásolni akaró körülményeket. Mikre gondolok? Egy hulla hanghatásokkal kísért életre kelése például nem hozza különösebben lázba Tomást, érzékeli ugyan a baljóslatú változást, de csak rezignáltan reagál az esetleges veszélyre. Hais Fruzsina kérlelő-jelenete is megérdemelt volna szerintem még egy felvételt. Illetve színpadi hatást keltő párbeszédekbe a mellékszereplők is bele-belekeverednek.  

Mindezekkel együtt Bergendy Péter műfajteremtő próbálkozása élvezhető munka, még azok számára is, akik nem rajonganak a hasonló zsánerű alkotásokért. A műfaj szerelmeseinek pedig bizonyára lesznek észrevételeik még a filmről. De azt azért tán ők is elismerik, hogy iránymutató film készült. Magam is kíváncsian várom, hogy egyedi próbálkozásról van-e szó, vagy lesznek a kísérletnek szakavatott követői.