Zúgó fejjel, kiszáradt szájjal ébredt. Éjjeliszekrényét tapogatva nem találta ott a pohár vizet, amelyet, úgy rémlett, hazaérkezésekor kikészített magának, de erre nem mert megesküdni, mert arra sem igazán emlékezett, hogy jutott haza a három villamosmegállónyi távolságból. Visszadőlt a párnára, majd keserves kínnal jobbra fordította a fejét – a másik párnán nem volt üzenet, ebből már tudhatta is, hogy ha majd késő este hazaér, menyasszonya dörgedelmesen leszidja a tegnap estéért – vagy alvást mímelve játssza a sértődöttet. Mindkét fegyvert sokszor, komoly hatással alkalmazta.

Nagyon lassan támolygott el a fürdőszobáig, a zuhany kissé magához térítette. Nem sietett, már órákkal ezelőtt bent kellett volna lennie a színházban, tegnap a lelkére kötötték, hogy ma okvetlenül menjen korábban, mert nagyon nem állnak jól a jegyeladások a hónap közepére érve. Ő persze megígérte, de már akkor is tudta, hogy esze ágában sincs betartani; este fontos meccset játszik a csapat, és egy ilyen alkalmat babonából is Ábel lakásán kell nézni, aki pedig nem is azoknak szurkolt, akiknek ő, de azt jól tudta, hogy az egyetlenegyszer is működő futball-babonákat utána minden esetben be kell tartani. A meccsnézés ilyen volt.

Csak három utcára lakott a munkahelyétől, mégis húsz perc kellett, mire átért. Ebédet vásárolt – a reggeli már régen okafogyott volt, a színházban meg nem akart költeni, még hitelre sem – megkerült három kéregetőt, cigarettát vett a trafikban, és mielőtt még belépett volna az ajtón, még egyszer rágyújtott, bár egyetlen porcikája sem kívánta. Közvetlen felettese sajnos épp ugyanebben a pillanatban lépett ki az épületből, egy pillanatra találkozott is a tekintetük: aztán amaz fordult el, de a szeméből érezni lehetett a lenézést és a jeges gyűlöletet. Megvonta a vállát, “pukkadj meg”, tette még hozzá gondolatban,”annyit nem fizettek, hogy éjszakánként is a jegyeladásokkal foglalkozzam, mint te, te szerencsétlen balfasz”.

Többi kollégája sem szándékozott szóba állni vele, csak húsz perccel később jött rá, hogy ma a következő hónap jegyeit kezdték árulni, amely szabályos bolondokházát okozott minden hónapban; rá kulcsszerep hárult volna a pénztárban és a telefonon beérkező jegyigényléseknél is. Hogy minimálisan elterelje a figyelmüket, halkan sóhajtva megnyitott egy táblázatot, majd céges mobiljáért nyúlt, és a siker minden reménye nélkül kezdett tárcsázni.

Két perccel később, mire ledarálta az ilyenkor szokásos mondandót, és a reménybeli ügyfél válasz nélkül rávágta a telefont, egy blazírt mozdulattal kihúzta a listából. Ezt, mármint aminek lelkes, gyors és hatékony közönségszervezésnek kellett volna lennie, már hónapok óta csinálta, mindeddig hasonló eredménnyel: csak néhány közeli barátja és menyasszonya kollégái vettek tőle jegyet, de ők is olyan keveset, hogy jutalékra nem számíthatott.

A színház intendánsa egy órával később közölte, hogy a mai előadáson neki kell ügyelnie reklamálni akart, de érezte, hogy most még csak igaza sem lenne, hiszen órákat késett. Tudta azonban, hogy ez a büntetés is egyben: az intendáns épp azért osztotta be őt, mert ezt a munkát még a pénztárnál és a szervezésnél is jobban gyűlölte. Egy biccentéssel vette hát tudomásul a penitenciát, és visszatért a táblázatok közé. Nem sokkal később egy régi barátja jelentkezett üzenetben, és egy ritkán műsorra tűzött előadásra kérte, hogy szerezzen neki jegyet, melyet aznap este játszott a színház – nagy nehezen felhajtott kettőt, és elküldte neki. Barátja azonban nem csak ennyit akart – legalább addig se kellett dolgoznia, míg chat-eltek – tréfásan megfenyegette, hogy ha ez is annyira elviselhetetlen lesz, mint a legutóbbi, félreteszik a jólneveltséget, és tüntetőleg kijönnek a nagymonológ közepén.

Munkájában éppen az volt a legnehezebb, hogy mikor baráti vagy családi körben próbálta elsózni a színházjegyeket, minden alkalommal végig kellett hallgatnia, mennyire szörnyűséges darabokat és színészi teljesítményeket láttak abban a színházban. Kényszeredett mosolyon kívül semmi mással nem tudott védekezni, igaz, neki a legtöbb darab tetszett, vagy elviselhetőnek találta. Most hirtelen ötlettől vezérelve saját magának is kiírt egy jegyet, és visszaüzent barátjának, hogy nem engedi őket meglépni, mellettük fog ülni, hát legrosszabb esetben utána isznak egyet.

Menyasszonya eddig nem válaszolt az üzenetekre; húszat küldött neki reggel óta.

Két órával és huszonhét teljesen felesleges hideghívással később megebédelt: ahogy letette megmelegített ebédjét az asztalra, munkatársai egy emberként álltak fel, és ültek át egy másik asztalhoz. Köztük volt az intendáns is. Rohadjatok meg, gondolta erre ő. Akadjon a torkotokon a hal, bazmeg, tette még hozzá.

Újabb néhány óra és immár száz felesleges hideghívás után el kellett kezdenie készülni az ügyeletre. Lassan látott hozzá, először az ajtókat ellenőrizte, majd felment a karzatra: lépésenként haladt, mégis gyorsan, az ügyeleti műszak munkarendje több mint harminc feladatot írt elő.

A diák-önkéntesek eligazítása után végre ki tudott menni rágyújtani: itt találkozott barátjával, aki egyik kezével a jegyeket, másik kezével felesége kezét szorongatta. Hosszasan beszélgettek, bár a tél eleje szokatlanul hideg estét hozott; barátja újból tréfás fenyegetését vette elő a darab minőségével kapcsolatban, ő pedig, bár másodszorra épp ugyanannyira nem volt vicces, udvariasan nevetett. Menyasszonyát háromszor hívta: a túloldalon senki nem vette fel. Nem sokkal később már az előadás kezdődött: feladatai végeztével elfoglalta helyét barátai mellett, és minden izgalom nélkül várta, hogy felgördüljön a függöny. A darabra egyáltalán nem figyelt: azon gondolkodott, mi kényszerítette abba a helyzetbe, hogy őt kicsit sem érdeklő feladatot végezzen.

A színházban dolgozók még motiválták, hogy majd beindul az egész, hogy a nehézség átmeneti: ezt ők maguk már régen nem hitték el. Az is világos volt, hogy ezt a munkát nem tudja teljes odaadással végezni, mert fikarcnyi sikerélménye sem adódott. Aztán ezeket a gondolatokat elhessegette, és a darabra figyelt: ezt mindössze tíz percig csinálta, majd ránézett barátja arcára; csak ekkor vette észre, hogy amaz már régen az ő tekintetét keresi, most pedig olyasmit vett észre benne, melyet csak mély iszonyatnak volt nevezhető. Tudta, hogy egyre gondolnak, a színdarab minden előzetes várakozást alulmúlt. Szemével kifelé intett, barátja erre biccentett, súgott valamit a feleségének, aki szintén biccentett, és egyszerre felállva a székekből, minden óvatoskodás nélkül elindultak kifelé. Még vetett egy pillantást a hangosító pultnál ülő intendánsra, aki leplezetlen döbbenettel és dühvel bámult vissza rá. Míg barátai kabátjaikat kérték ki a ruhatárban, ő is összepakolt: kikapcsolta a laptopot és a céges telefont, felvette a kabátját, majd a kijárat felé indult.

Az intendáns itt érte utol, megfogta a karját és kirángatta az utcára: válogatott szidalmak közepette, ordítva közölte, hogy azonnali hatállyal kirúgja, és ne merészeljen hozzá fordulni ajánlásért, mert innentől legfeljebb hullamosónak veszik fel, de azt is elintézi, hogy oda is csak éjszakai műszakba. Az első pillanattól érezhető volt, hogy szavai mögött, mint mindig, most is csak üres fenyegetések ülnek: jól tudta, hogy az intendánst a színház bizonytalan helyzete hozza ki a sodrából egyre gyakrabban. Lassan és nyugodt hangon figyelmeztette az intendánst, hogy ne merészeljen vele ilyen hangot használni, majd hozzátette: nincs messze az idő, amikor újra az őt megillető munkakörbe kerül, és akkor leszámol mindannyiukkal a színházban, ahogy minden ellenségével tette mindenkor.

Az intendáns erre már nem válaszolt, visszaviharzott az épületbe: a volt kollégák azonban mind döbbenten bámultak rá az üvegajtón túlról. Elvigyorodott, és lassan felemelte a középső ujját. Hajnalban ért haza, zúgó fejjel: a párnán most már várta egy cetli, de nem az az üzenet volt rajta, amit látni akart. A lakás üres volt. Visszavette a kabátját, kilépett az udvarra és rágyújtott; a könnyeit már odakint törölte le.