A 2014-ben induló A viszony című sorozat egyik legizgalmasabb vonása a készítők által választott narratív eljárás volt: a pincérnő Alison Lockhart (Ruth Wilson) és az író Noah Solloway (Dominic West) kapcsolatának alakulását nyomon követhettük mind a nő, mind a férfi szemszögéből – egy epizódon belül –, sőt a későbbi évadokban más karakterek is saját fejezetet kaptak, például Alison férje, Cole (Joshua Jackson), és Noah felesége, Helen (Maura Tierney). Ez a típusú történetmesélés nem egyedül azt tudta érzékletesen bemutatni, hogy egy történetnek több oldala van, hanem azt is, mennyire más a különböző emberek percepciója ugyanazon eseményekről, és hogyan módosulnak az emlékek, sokszor anélkül, hogy a torzítás egyáltalán feltűnne az adott személynek. A magyar közönség előtt a 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló A vád című film az említett alkotással rokonságba hozható abban az értelemben, hogy más-más pozíciókba helyezkedve jár körül egy nemi erőszakot tárgyaló bírósági ügyet, ezen keresztül pedig főként az igazság, a beleegyezés és az emlékezés összetett kérdéseit.
         Az eredeti cím Les choses humaines, vagyis emberi dolgok, nem olyan direkt, mint a magyar fordítás, ám nagyon is kifejező: történeteket mesélni – önmagunknak és a környezetünknek – emberi dolog. Az életünk történetének mi vagyunk a főszereplői, és valószínűleg hamarabb állítjuk be magunkat áldozatnak, mintsem, hogy gonosztevőként ismernénk el magunkat.
A film cselekménye könnyen összefoglalható: az Amerikában mérnöknek tanuló Alexandre (Ben Attal, a forgatókönyvíró-rendező Yvan Attal és a filmben szintén szereplő Charlotte Gainsbourg legidősebb gyermeke) hazautazik Párizsba, hogy apja, Jean (Pierre Arditi) mellett legyen, amikor a férfi állami kitüntetésben részesül. Megismerkedik az anyja, Claire (Charlotte Gainsbourg) új élettársával, Adammal (Mathieu Kassovitz), és a férfi tizenhét éves lányával, Milával (Suzanne Jouannet), akit még aznap éjjel magával visz egy buliba. Másnap Alexandre-t a rendőrség őrizetbe veszi, miután Mila feljelenti, hogy megerőszakolta.
A vád és az éveket felemésztő, jelentős médiafigyelemmel övezett bírósági eljárás nem csupán a két fiatal sorsát pecsételi meg, a szülők életére is döntő befolyással bír. Claire híres feminista szerző, aki a film elején a rádióban egy nemi erőszak-esetről, a benne érintett illegális bevándorlókról bonyolódik heves vitába – nem sokkal később, a fia tettei miatt veszélybe kerül a karrierje, és a munkásságán túl a hite, az értékrendje is megkérdőjeleződik. Új kapcsolata Adammal – bár egymás iránti érzéseik mit sem változnak – véget ér, hiszen mindketten azt választják, hogy a saját gyermekük pártjára állnak.
A televíziós műsorgyártóként dolgozó Jean sikertelenül próbálja visszaszerezni az őt elhagyó Claire-t, s közben viszonyba bonyolódik fiatal gyakornokával, Quitterie-vel (Camille Razat). Alexandre családi hátterében, a két, Franciaországban jólismert, sikeres és befolyásos, ámde nagyon eltérő személyiségű, hozzáállású szülő alakjában, az ők egymáshoz, a fiukhoz, és az új partnereikhez való viszonyulásukban olyan rétegek, olyan konfliktusok és ellentmondások bújnak meg, hogy pusztán azok kitöltenének egy teljes mozifilmet. Jean igazi nőcsábászként tűnik fel, aki számára összeegyeztethető a Claire és a Quitterie iránti vágyakozás. Utóbbi talán a legkiismerhetetlenebb karakter – miután lefekszik a férfivel, feldúltnak látszik, és családi okokra hivatkozva felmond a munkahelyén, később viszont együtt látjuk Jeannal, amint közös gyermeküket nevelik. Elhatárolódik Alexandre perétől, sem nyilvánosan, sem zárt ajtók mögött nem fejezi ki a támogatását, ő a józanság, a Milával – és általában a nőkkel – való együttérzés hangja a minden vonásában maszkulin Jean mellett, aki a végsőkig hisz a fia ártatlanságában, vagy legalábbis nem tulajdonít akkora jelentőséget „egy húsz perces akciónak”, hogy amiatt egész életeknek kellene tönkremenniük. Yvan Attal, aki Yaël Langmann-nal közösen adaptálta forgatókönyvvé Karine Tuil 2019-es regényét, melyet egy 2015-ös stanfordi ügy inspirált, Quitterie alakján keresztül képes felvillantani azt a vonzalmat, amelyet fiatal nők gyakorta idősebb, tapasztaltabb, hatalmi pozícióban lévő férfiak iránt táplálnak, és azt, hogy ezzel kéz a kézben jár a kiszolgáltatottság és a félelem érzése. Quitterie nem csak engedi, hogy Jean elcsábítsa, maga is aktív, kezdeményező, mégis mintha neheztelne a férfire, megvetné őt azért, ahogyan tárgyiasítja és kihasználja, hogy dacoljon az öregedéssel, férfinek érezze magát. Bár a nőt – némi előítélettel és rosszindulattal – érhetné az a vád, hogy mindössze a szakmai előrejutás vagy az anyagi biztonság érdekében kezd Jeannal, a későbbi történések fényében ezt kevésbé tarthatjuk esélyesnek.
Számos, elsőre talán aprónak tűnő, de alaposan átgondolt és kidolgozott vonás, mozzanat gondoskodik arról, hogy A vád igazán valóságosnak hasson, a néző elhiggye és átérezze a látottakat – például nagyon is reális, hogy Mila egy ismerős, gyakorlatilag egy családtag társaságában kerül veszélybe, megrontója nem egy névtelen, arctalan alak az éjszakában, hanem olyasvalaki, akit kedvel, akiben megbízik. Alexandre ráadásul vonzó, intelligens és jóképű, ami egyeseknek kételkedésre ad okot: miért erőszakolta volna meg Milát, amikor erő alkalmazása nélkül is bárkit megkaphatna? Megingathatatlannak tűnik, még akkor is, amikor az ominózus éjszaka egyre több részletére fény derül, és bebizonyosodik, hogy a nyomozás során többször is ferdített az igazságon. Pontosan ez az öntudat, ez a magabiztosság adja a „talány” kulcsát: Alexandre nincs hozzászokva, hogy nemet mondjanak neki, alighanem nem is fordul meg a fejében, hogy valaki nem akarja őt. Annak ellenére sem, hogy a film azzal kezdődik, hogy hiába próbálja feléleszteni a kapcsolatát a volt szeretőjével, egy idősebb és a ranglétrán felette álló nővel, Yasminával (Laëtitia Eïdo). Izgalmas, ahogyan az alkotók kettejük erotikától túlfűtött viszonyát egyrészt a fiatal férfi jellemének ábrázolására használják, másrészt, hogy felmutassák, mennyire el tudnak mosódni a határok fantázia és valóság, szenvedély és durvaság, a szexuális izgalom felkeltése és a másik fél megalázása között.
A vád sokáig bizonytalanságban tart bennünket, egyszer Alexandre, máskor Mila felé húzunk, nem tudjuk eldönteni, mit gondoljunk, mi történt pontosan azon az éjszakán kettejük között. Idővel világossá válik – ahogyan a tárgyaláson is megfogalmazzák –, hogy nem az a kérdés, volt-e szexuális aktus Alexandre és Mila között, hanem az, milyen volt annak a természete, kényszerrel jött-e létre. Hasonlóan a 2022 tavaszán a Netflix műsorán megjelent Egy botrány anatómiája című minisorozathoz, mely szintén könyvadaptáció (Sarah Vaughan Egy botrány természetrajza című regényét 2018-ban adták ki), és hasonlóképpen szerepeltet egy bírósági tárgyalást, amely azt próbálja meghatározni, hogy a nagyhatalmú politikus, James Whitehouse (Rupert Friend), erőszakot követett-e el a beosztottja, a pályakezdő Olivia Lytton (Naomi Scott) ellen. A döntéshozóknak esetükben nem csak azzal kell számolniuk, hogy milyen hatalmi dinamikák voltak közöttük érvényben (kor, bőrszín, beosztás, befolyás), hanem még azzal is, hogy korábban afférba keveredtek, romantikus érzéseket tápláltak egymás iránt, ám a férfi, akinek felesége és kisgyerekei voltak, szakított a nővel.
A vádban nincsenek olyan feltűnő különbségek a két oldal története között, mint A viszonyban, lényegében ugyanazt látjuk, amikor Alexandre „mesél”, mint amikor Mila, inkább a hangsúlyok helyeződnek át, bizonyos gesztusok kapnak más jelentést. Objektív igazság helyett Alexandre és Mila igazsága létezik. Ők nem fekete-fehér karakterek, nem mondhatjuk, hogy az egyik színtiszta jó, a másik ízig-vérig rossz. Az Alexandre korábbi szexuális együttléteiben tanúsított dominancia értelmezhető agresszióként is, de például Miláról is kiderül, hogy állítása ellenére nem volt szűz, előzőleg viszonyt folytatott egy idősebb családos emberrel. Mind a ketten igyekeznek olyan képet festeni magukról, úgy alakítják a narratívájukat, hogy minél nagyobb meggyőzőerővel bírjanak, elnyerjék mások szimpátiáját – ezt nehezítik meg az olyan napvilágra kerülő részletek, minthogy Alexandre fogadásból közeledett Milához, és hogy a lány is alkoholt és kábítószert fogyaszthatott. Érdekes annak a beemelése is, hogy Alexandre éppen aktuális olvasmánya, Georges Bataille erotikus írásai, máskor aligha szúrnák bárki szemét, ám az adott kontextusban figyelmeztető jelként tűnik fel, hogy Alexandre szexuális ízlésével, habitusával gondok lehetnek.
Lényeges beszélni a rendszerszintű problémákról is, a méltánytalanságokról, amelyek a két fiatalt a nyomozás során érik. Alexandre kihallgatásakor olyan intim részletek felfedésére kényszerítik, minthogy szokott-e maszturbálni, pornót nézni, vagy, hogy közösült-e már análisan, Milát pedig igyekeznek eltántorítani a vádemeléstől. Egy irodalomprofesszor apával és egy ortodox zsidó anyával (Audrey Dana) nincs olyan kiváltságos helyzetben, mint a tehetős Alexandre, valamint azzal is szembesülnie kell, hogy neme miatt szigorúbban ítélik meg a cselekedeteit, viselkedését. A tárgyalás feltépi a sebeit, újra át kell élnie a történteket – a folyamat következtében egyértelművé válik a szenvedése, a mentális egészségét érő megannyi negatív hatás, a pszichológiai kiértékelés pedig többek között testképzavaráról és a férfiak iránti bizalmatlanságáról számol be.
Az, hogy a film végén hogyan vélekedünk, igazságot szolgáltattak-e, a bűnös elnyerte-e méltó büntetését, az áldozat megkapta-e az őt megillető elégtételt, attól függ, kinek hiszünk, kinek adunk igazat, ami pedig nem másra vezethető vissza, minthogy mit gondolunk a beleegyezésről, hol húzzuk meg a határokat – ezeket a kényes kérdéseket A vádat megnézve mindenkinek fel kell tennie magának. A témához való érzékeny, de nem érzelgős közelítés, annak átfogó – nem csak magának az eseménynek, hanem a karakterek hátterének, illetve a testi, lelki és jogi következményeknek – a feldolgozása, a figyelem a részletekre hiánypótló alkotássá, a Me Too-mozgalom utáni filmkészítés fontos állomásává teszik Yvan Attal filmjét.