Paradicsom

A körúttól távol laktam,
oda költöztem,
ahol a madarak járnak.

A csendet és a sötétet
otthonná rendezve,
hagytam helyet a kanapén,
tettem ki egy hamutartót,
magam mellett
a magánynak.

Az ablak alatt
a felrepedt beton alól,
mint egy poszt-apokaliptikus sétányon,
virágok és gyökerek nőttek,
majd elhervadtak minden héten,
nem szedte senki őket.

Csak néha egy öreg nézegette,
bottal egyik, szatyorral
másik kezében.

*

Amikor a homlokomon végigsimítod az ujjad,
én az ütőered csókolgatom.

Fáj még, ahogy a kérges kezed hozzám ér,
de ha már ide akartam költözni, beléd,
bírom még az egyoldalú szerelmedet,

hogy te újra és újra lenni akarsz,
és én egyre csak nem hiszek benned,
fáj, és mégis hagyom.

*

Nézz ránk,
túl vagyunk már annyi mindenen,
de most itt, ahol téged várunk,
egy pillanatra megint
őszinte és gyermek vagyok.

Édes kis almák a mellei,
és ahogy nyitja az érintéstől a combjait
megroskadnak a reménytől duzzadó
csillagok.

Vasárnap van.
itt a faluhatárban,
aminél kijjebb már csak a kóbor kutyák élnek,
ahol jéghidegen száll fel a köd,
és a virágok mind neked fagynak,
ha most ráérsz,
törődj egy kicsit velünk,
nem tudjuk, hogy van-e út
vissza ide, ahol mintha te botorkálnál,
de ahol senki sem maradhat.

*

Most szerda van,
pár napja más ölel.

Égett a homlokom,
mert tudtam már,

mikor úgy vártalak,
hogy akire igazán szükség van,
nem jön el.

Ő csak emlék lesz,
ablakban álldogáló fájdalom,
te még jobban lebénultál,
nem tudsz már a bottal járni,
de súlytalan lettél,
cipellek a hátamon.

*

Ahogy mással szeretkezem,
te sehol sem vagy, sem én,
olyankor újra egészen máshol vagyok,
test csak és hamutartó,
messze kint a kóbor kutyákkal,
kívül, ahol lakom,
egy szobában
a paradicsom peremén.

 

Böjt határozatlan időre

Most, mióta nem vagy,
és ebben egyre biztosabb vagyok,
íztelen lett az étel,
és hiába eszem bármit,
mindig éhes maradok.

Nem vagy már ott a borban,
a kenyér, ami egykor test volt,
most lenyelve is csak salak nagy részben,
és pár százalék fűrészpor.

A nők nélküled
meggyalázott templomok.
Ünnepi munkanap a kielégülésben.
Néma himnusz a kihalt téren.

Otthon vagyok,
egy csepp víz sincs a csapban,
böjt határozatlan időre,
kísértés nélküli próbatét,
egy igen kényelmes sivatagban.

 

Ifjúságunk kertje

Délután volt, amikor véget ért.
Leültünk az asztalunk mellé

az ismerős fához,
ahol annyi különböző okkal
nyomtunk már el csikkeket.

Es addig ittunk, míg elfogyott
a pohárból a szenvedés,
majd újra megtöltöttük,
és már kikoptattuk ülepünkkel
a műanyagszékeket.

Ez így ment tovább,
körülöttünk az arcok cserélődtek,
azért sosem voltunk egyedül.

Eleinte beszélgettünk, témáink:
a nők és az irodalom –

Eltűnt néhány ismerős,
a fa megnőtt, meg is korhadt,
a legtöbb terv füstbement,
de megmaradt az egyre
szótlanabb zsibbadás.

Korán volt még,
de a ránk izzadó csendben
hamar felismertük,
ezt a pár órát az alkonyig
eltölteni már sehogyan máshogyan
nem lehet.

Nyugtat az alkohol, izgatnak a cigaretták,
és hátrahagynak az emberek.