Az idei év júniusában a német Joscho Stephan Trio immár második alkalommal lépett fel Mikepércsen, a templomkert festői környezetében, a Towerful Events színpadán. Idén is bátran kijelenthetjük: világszínvonalú formáció játszott nekünk egy családias hangulatú rendezvényen. Az idáig és innen tovább vezető útról Joscho Stephan gitárost, a trió vezetőjét kérdeztük.

Karap Zoltán: A májusi naptáratok szerint Róma és Berlin után az amerikai turnétok felénél jártok, hiszen júliusban még teltházas koncertekkel vár benneteket Boston, New Jersey, New York és Las Vegas – hogy csak néhányat említsek. Augusztusban pedig felkészül Ausztria, Svájc, Franciaország, Lengyelország, és Olaszország. Milyen személyes kapcsolat fűz téged Magyarországhoz – és különösen Mikepércshez? 

Joscho Stephan: A nagyapám roma volt, magyar gyökerekkel, de már Németországban született, így valójában nem alakult ki élő kapcsolat Magyarországgal. Ugyanakkor azt nagyon szeretem Magyarországban – ahogyan például Lengyelországban is, ahol szintén gyakran játszom –, hogy megvan benne egyfajta őserő, természetesség. Egy kicsit rusztikusabb, földközelibb, családiasabb minden, és ez Mikepércs hangulatában is érezhető.

ZK: Online gitárkurzusod tananyaga rendkívüli alapossággal felépített korpusz, amely a kezdő szinttől a professzionális játékig valódi, gyakorlati tudással vértezi fel a gitárosokat. Milyen szerepet tölt be a tanítás a zenei önértelmezésedben? Mikor döntötted el, hogy a tanítás ilyen fontos eleme lesz a zenei pályádnak? Sok zenész a koronavírus-járvány ideje alatt fordult a digitális megoldások felé.

JS: Ez jóval a pandémia előtt kezdődött. 2004-ben tartottam az első gitárworkshopomat Toszkánában. Autodidakta zenészként ez eleinte nem volt könnyű, és három-négy évbe telt, mire a koncepció igazán működőképessé vált. A workshopok aztán fontos bevételi forrássá is váltak a koncertek mellett. 2012-ben indult el a Gypsy Guitar Academy, mert az oktatást online formában is ki szerettem volna terjeszteni. A koronavírus-járvány idején ez igazi szerencsés fordulatnak bizonyult: az online iskola és a YouTube-csatorna fejlesztése együtt lehetővé tette, hogy különösebb veszteségek nélkül vészeljem át ezt az időszakot.

ZK: Zenéddel bejárod a világot, videóidat százezrek, sőt milliók nézik. A tíz legnézettebb felvételed összesen körülbelül tizennyolc millió megtekintést ért el. Mindezek ellenére a gypsy jazz továbbra is inkább rétegműfaj, etnikai gyökerekkel. Egy interjúban a jazzguitartoday.com-on azt mondtad: mindig „gypsy jazz”-ként hivatkozol rá, de ha szinonimát kellene keresni, leginkább „európai swingként” írnád le. 

JS: Az „európai swing” kifejezés onnan ered, hogy Európa-szerte önálló irányzatok alakultak ki ezen a területen. Németországban a gypsy swing a hetvenes években, Schnuckenack Reinhardt révén élte a reneszánszát, és ekkor vált igazán népszerűvé. A kilencvenes évek Hollandiájában a Rosenberg Trio járult hozzá az újbóli fellendüléshez. Franciaországban pedig folyamatosan jelentek meg új zenészek, így ott természetes módon mindig jelen volt ez a zene. Egy dolog azonban tény: a gypsy swing volt az első olyan jazzirányzat, amely nem az Egyesült Államokban született, hanem önállóan, Franciaországban – és ezzel először fordult elő a jazz történetében, hogy Amerikának kellett az óceán túloldalán születő zenére figyelnie. Ma is jellemző, hogy az Egyesült Államokban megrendezett Django Reinhardt-fesztiválokra elsősorban európai zenészeket hívnak meg.

ZK: Sokfelé jársz-kelsz a világban. Beszélhetünk ma a gypsy swing egyfajta reneszánszáról? S ha igen, akkor ebben szerinted mekkora szerepe lehet a filmiparnak?

JS: Az olyan filmek, mint a Csokoládé (Johnny Depp-pel, aki a filmben a Minor Swinget játssza), vagy A világ második legjobb gitárosa biztosan hozzájárultak ehhez, de úgy gondolom, a YouTube még ennél is meghatározóbb szerepet tölt be. A gypsy swing ma jelen van, méghozzá erősebben, mint valaha.

Hey Joe - Acoustic Hendrix Cover - Joscho Stephan Trio

link a videóhoz: https://www.youtube.com/watch?v=KEMWTyO8iXQ&list=RDEZdy41sWCsY&index=2 

ZK: A kritikákban nemcsak a műfaj nagyköveteként, hanem megújítójaként is emlegetnek. A mikepércsi koncertprogramban a hagyományos swingdarabok mellett ismert slágerek gypsy swing feldolgozásai is elhangzottak. Tudatosan építesz hidat a jazzközegen kívüli közönség felé?

JS: Az az érdekes, hogy ma már alig beszélhetünk „klasszikus” jazzhallgató közönségről. A harmincas-ötvenes években még létezett populáris jazz (New Orleans jazz, swing), a beboptól kezdve azonban a zene kísérletezőbbé vált, és inkább a szakértő hallgatókhoz szólt. Ma a koncertközönség sokkal vegyesebb: jazzrajongók, gitárkedvelők, az akusztikus zene iránt érdeklődők, zenészek, és olyanok is, akik véletlenül térnek be egy koncertre. Már nem lehet egyértelműen megmondani, ki ül a nézőtéren – és ez lehetőséget ad arra, hogy nyitottabban alakítsam a műsoromat. Ezt személy szerint nagyon frissítőnek érzem, és örömmel látom, hogy egyre többen keresik a CD-standnál a saját szerzeményeimet tartalmazó albumokat is.

Joscho Stephan Trio - Sweet Georgia Brown Track12

link a videóhoz:  https://www.youtube.com/watch?v=fn4pQMhD4n4&list=RD99R7VW9QqyY&index=2 

ZK: Valahol azt olvastam, hogy az első gypsy jazz darab, amit hallottál, a Minor Swing volt – egy klasszikus. Vajon hányszor játszottad azóta? Van olyan pillanat, amikor azt érzed: „most már elég volt belőle”? Vagy mindig újra és újra felfedezhető számodra? A mikepércsi koncerten számos zenei idézettel díszítettétek – nagyon meglepő, és egyben szórakoztató megoldás volt. Mit jelent számodra ez a darab?

JS: A mai napig imádom ezt a számot, és kissé furcsának is tartom, hogy sok purista épp azért hagyja ki a repertoárjából, mert túl gyakran játsszák. Valójában olyan darabok, mint a Minor Swing vagy a Nuages, az olyan alapművek, amelyeket a közönség valóban ismer. Ezeket nem eljátszani szerintem hiba. Természetesen folyamatosan meg kell újítani őket – ez magától értetődik. Sok számunkat, például a Bossa Dorado-t is újra és újra áthangszereljük, hogy megmaradjon a játék öröme.

Bossa Dorado // Joscho Stephan Trio [LIVE CLIP]

link a videóhoz: https://www.youtube.com/watch?v=-W6IPk59TNc&list=RD-W6IPk59TNc&start_radio=1 

ZK: Az improvizációt a jazz szívének szokás tekinteni – kompozíció a pillanatban. Ugyanakkor az előadásotok olyan precíz volt, hogy szinte tökéletességről beszélhettünk. Mennyire fontos számodra ma az improvizáció, és hogyan találod meg az egyensúlyt szabadság és struktúra között? Egy trióban a szólistának különösen nagy a felelőssége.

JS: Úgy gondolom, egy valódi színpadi produkciónak más minőséget kell képviselnie, mint egy jam sessionnek. Mindkettőnek megvan a maga varázsa. Ha például más zenészekkel játszom együtt, gyakrabban kerülnek elő standardek, és az egész estét azok a kockázatok éltetik, amelyeket közösen vállalunk. Olyan muzsikusokkal, mint Biréli Lagrène, Tommy Emmanuel, vagy a nagyszerű Daniel Stelter és Markus Schinkel, ez nem probléma, mert mindannyian képesek azonnal reagálni egymás ötleteire. Egy összeszokott zenekar esetében azonban rendkívül fontosnak tartom az önálló repertoárt, a saját kompozíciókat és hangszereléseket. A szólókban ugyanakkor továbbra is teljes szabadságom van – az improvizáció aránya ott még mindig körülbelül 60-70%.

ZK: Sok európai jazz-zenekar álmodik amerikai turnéról. A ti koncertnaptáratok rendkívül sokszínű helyszíneket mutat. Hogyan tudjátok ilyen intenzitás mellett megőrizni a játék örömét?

JS: Nem válunk turnéfáradttá, mert igyekszem változatosságot vinni a munkába. A trióm mellett gyakran játszom a Transatlantic Guitar Trióval vagy Daniel Hope-pal, emellett vendégzenészekkel is bővítjük a felállást, ami frissen tartja a dolgokat. Természetesen a turnézásnál az is döntő, hogy milyen minőségűek az adott fellépések: a helyszín mérete, a gázsi stb. mind szerepet játszanak. Jelenleg annyit utazunk, hogy egyre gyakrabban kell koncerteket visszautasítanom – vagy időhiány miatt, vagy azért, mert ezek a feltételek nem megfelelőek.

Transatlantic Guitar Trio // Richard Smith, Joscho Stephan & Rory Hoffman // Live in Düsseldorf

link a videóhoz: https://www.youtube.com/watch?v=FTcUTww0gMU&list=RDFTcUTww0gMU&start_radio=1&t=1516s 

ZK: Az édesapád is gitáros volt. 

JS: Ő tanított meg gitározni, később pedig átvette a ritmusgitáros szerepét. Eleinte én tanultam tőle, később ő tanult tőlem. Szép időszak volt, amelyet tudatosan zártunk le a koronavírus-járvány idején. Édesapám akkor már 72 éves volt, én pedig folytattam Svennel és Volkerrel.

ZK: Ma is Sven Jungbeck játszik ritmusgitáron, Volker Kamp pedig nagybőgőn. A zenétek kiegyensúlyozottságra, figyelemre, frissességre és kölcsönös tiszteletre épül. Hogyan találtatok egymásra?

JS: Volker már több mint tíz éve játszik velem, korábban is muzsikáltunk együtt egy közös ismerős révén. Max Schaaf 2012-es kilépése után tudatosan hívtam őt a zenekarba, ami az édesapámmal közös felállást is előrelendítette. Svent a YouTube-on fedeztem fel, és fokozatosan szoktattam hozzá az együtteshez: 2016 körül már alkalmi fellépéseken részt vett, majd 2020-tól átvette a ritmusgitáros szerepet.

ZK: A koncert előtt meglepett, hogy effektpedálokat is láttam nálad. Ugyanígy az is, amit Rick Beato-nak mondtál egy interjúban: 10-es vagy 11-es húrokat használsz, szemben azzal az elterjedt nézettel, hogy jazzhez vastag húrok kellenek. A hang „a kézben van” – vagy szükség van technikai trükkökre is?

JS: Akusztikus gitárnál alapvetően a kéz végzi a munkát. A pedáljaim lényegében csak egy kis zengetést adnak, illetve használom a ToneDextert, amely a gitár hangszedőjét „betanítja”, így impulzusválasz segítségével a hangszer úgy szól, mintha mikrofonnal lenne felvéve.

ZK: Az egyik signature gitárod egy magyar hangszerkészítőtől származik – igaz ez?

JS: Igen. Jürgen Volkert (Lauf) gitárjai mellett játszom Jozsi Lak hangszerén is, aki Hessenben él, és Magyarországról származik.

https://gypsyguitaracademy.com/guitar/    

ZK: A műfaj számos meghatározó zenészével játszottál együtt. Ki gyakorolta rád a legnagyobb hatást?

JS: Nagyon korán lehetőségem volt Tommy Emmanuellel játszani, ami rendkívül nagy hatással volt rám. Biréli Lagrène és Stochelo Rosenberg természetesen szintén alapvetően formálták a játékomat, és a velük való együttműködés a pályám csúcspontjai közé tartozik. A Gypsy Guitar Academy révén annyi különböző zenésszel dolgoztam együtt, hogy szinte lehetetlen lenne mindet felsorolni. Mindegyik vendég hozott valami egyedit – számomra ez a legfontosabb.

Tommy Emmanuel & Joscho Stephan: Sweet Georgia Brown

link a videóhoz:  https://www.youtube.com/watch?v=l4NvioAq1yg&list=RDl4NvioAq1yg&start_radio=1 

ZK: Hogyan születnek a vendégzenészekkel közös felvételeitek? Mennyi előkészület áll mögöttük?

JS: Sajnos ritkán van idő hosszabb előkészítésre, például a Gypsy Guitar Academy felvételei előtt. Ezek mind nagyon szűk időablakban készültek, ami engem is lenyűgöz, amikor látom, mennyi anyag érhető el online. Előfordult, hogy egyetlen nap alatt több mint húsz felvételt rögzítettünk egy-egy vendéggel, és ezek – egyetlen darabot leszámítva, ahol mikrofonprobléma adódott – mind meg is jelentek.

ZK: Mit gondolsz a mesterséges intelligencia zenei alkalmazásáról? El tudnád képzelni, hogy az improvizációid elemzésére vagy komponálásra használd? Vagy hogy egy program „Joscho Stephan-szólókat” generáljon – még ha valószínűleg senki nem is tudná eljátszani őket?

JS: Úgy gondolom, a mesterséges intelligencia a mi zenénkben nem játszik igazán nagy szerepet, mert ez a műfaj alapvetően a kézzel, élőben megszólaltatott zenére épül. A popzenében ezek a félelmek sokkal erősebben jelen vannak.

ZK: Van még olyan cél, amit gitárosként – vagy a gypsy swing területén – nem értél el? Ha igen, min dolgozol most?

JS: Sok célomat már sikerült megvalósítanom, így nyugodtan tekintek a jövőbe. Ugyanakkor nem vagyok a stagnálás híve – biztos vagyok benne, hogy a következő években még számos szép zenei dolog fog megszületni.

Fotók az interjú elején említett mikepércsi koncertről:
https://foto.perme.hu/250608-Mikep/index.html