fotó: Szilágyi Lenke

Mesterházi Mónika József Attila-díjas költő, Géher István-díjas műfordító a kilencvenes évek óta van jelen a kortárs költészetben. Legutóbbi, ötödik verseskötete hosszú hallgatás után Nem félek címmel, 2021-ben jelent meg a Magvető kiadónál. Az interjú készülése közben érkezett az örömteli hír, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává választották. Beszélgetésünk eddigi költői életművére összpontosít, azt a következetes, de izgalmakkal teli költői útvonalat igyekszik nagy vonalakban feltérképezni, amely első kötetétől (Visszafagyó táblák, 1992) mai költői nyelvéig vezetett.

Kulin Borbála: „Akármi van, tőlem való távolsága szerint van” – első kötetedből, a Visszafagyó táblák címűből idézem ezt a beszédes sort. Egy rendkívül tudatos és fegyelmezett ars poetica tételmondataként olvasom. Igen fiatalon, egyetemi éveid végeztével jelentkeztél az első köteteddel, és, ha lehet így mondani, az indulásoddal egyértelműen „letetted a voksodat” az egyéni érzések, tapasztalatok nyílt, vallomás-szerű megformálása helyett a közvetettebb, szemlélődőbb, rejtőzködőbb beszélőt megszólaltató objektív lírai hagyomány mellett. Milyen hatások tereltek erre az útra, és mennyire tartod fontosnak, hogy már indulásakor ennyire kiforrott ars poeticával rendelkezzen, aki költésre adja a fejét? 

Mesterházi Mónika: Nekem akkoriban, mikor egyáltalán írni kezdtem, az egyetemi éveim idején Nemes Nagy Ágnes versei voltak a legfontosabb olvasmányaim, akkor olvastam az esszéit is a versírásról. Nagyon fontosnak éreztem az írásban a pátoszmentességet, azt, hogy a szövegek kiállják „az ironikus kontempláció próbáját” (azt hiszem, így mondja). Ha egy érzelmet túl patetikusan ír meg az ember, vagy elügyetlenkedi, akkor akarata ellenére nevetségessé válhat. Ez később változott nálam, mert írtam olyan verseket, amik mélyre mentek, de a pályám elején arra törekedtem, hogy inkább kevesebb legyen a versekben, de az legyen pontos.

K. B.: Amit most mondasz, egybecseng számomra azzal, amit az Evidenciák című esszékötetedben József Attila kapcsán írsz. Azt mondod abban az esszében, hogy a József Attila-féle lírai hagyomány, a vallomásos költészet nem folytatható – erre még később rákérdezek közelebbről, de most inkább az foglalkoztat, amit hozzáfűzöl ugyanitt: „megpróbáltam, de nem akartam folytatni, hogy így valljak, ilyen mértékben szóljak magamról”. Ez a mondat azt sejteti, hogy a huszonéves Mesterházi Mónika az első kötete megjelenése előtt másképpen írt, mint amit aztán a kötetben megmutatott magából.

M. M.: Itt két dologról van szó: eleinte arra kellett vigyáznom, hogy a közlésvágy miatt ne adjam ki magam úgy, ahogy még nem tudom megfogalmazni, ezért kellett az eltávolítás. Valamivel később meg arról lehetett szó, hogy elég fiatalon egy nagyon különleges kapcsolatom kezdődött, és amikor az ember magáról beszél, akkor egy másik valakiről is beszél. Beleszerettem egy nálam sokkal idősebb nőbe, és egyáltalán nem volt evidens, hogy hogy kell ezt az érzést nevezni, vagy hogy ő hogy nevezi – bár azt hiszem, az én részemről egyértelműbb volt.

Nagyon sok mindent inkább titkolnom kellett a versekben,
vagy máshogy megneveznem.

Plusz tisztázni ezt az érzést (ezért írok sokszor fogalmilag „azonosságról” meg „hasonlóságról”, a körről, amin belül vagyok satöbbi).

K. B.: Így már mélyebben értem a Láthatatlan című versedet is. A mesteredhez, Géher Istvánhoz szól, és ezt írod: „Aki előtt megemelem / láthatatlanná tévő varázssipkám”.  Ahogy későbbi, Nem félek című kötetedben, a Figyelmed előterében című versben, szintén hozzá szólva azt mondod: „Hisz mindig ezen a határon jártunk. [t.i. „a személyes és a személytelen határán”] / Kezdetben én csupasz lélekkel / a nevetségesség peremén, és te / humorral és empátiával tereltél vissza /a sebezhető, de érvényes terepre." Ő tanított meg láthatatlanná válni ilyen értelemben? Azt kellett költőként először megtanulnod, hogyan építs ki egy „önvédelmi rendszert” magad köré, hogy ne sérülj túlságosan meg a költői pályán? 

M. M.: A Figyelmed előterében című verset a halála után írtam, és azt hiszem, nagyon jellemez kettőnket, azt a korai időszakot. Amit először Nemes Nagy esszéi felől közelítettem meg, arra a gyakorlatban Géher István tanított meg. Ő látott tőlem olyan kéziratokat, amik bőven nem kerültek még bele az első kötetembe. Ha nem tetszett neki valami, az elején sosem mondta, azt mondta helyette: kérek még. Utólag világos, hogy nem akarta elvenni a kedvemet, valamit látott motoszkálni, látta, hogy lesz még kézirat. Ezek szó szerint kézzel írt versek voltak még. Amikor pár hónapja ez ment, hogy újabb és újabb szövegeket vittem a fogadóórájára, egyszer valami tényleg vicces, akaratlanul röhejes dolgot írtam. Ő azt egy kicsit, egy egész kicsit kifigurázta. De azért humorérzékem nekem is van, és rájöttem, hogy ez tehát egy vadhajtás, erre nem megyek tovább. Ugyanakkor alkatilag sajnos nagyon szeretek magamról beszélni, saját tapasztalataimról, elég érzékeny is vagyok, azt hiszem, és sok érzelmi tapasztalom is van, elég sok olyan is, ami másoknak esteleg kevésbé.

K. B.: Ahogy az első három kötetedről megjelent kritikákat olvastam, szembe tűnt, milyen gyakran állítanak párhuzamba Tóth Krisztinával, egészen odáig, hogy egy kritika őt a „macskás”, téged pedig a „kutyás” költőnek nevez, olyan poétikai vonatkozásban, hogy míg az ő hangja szenvedélyes, kiszámíthatatlan, a tiéd a pontos megfigyelőé. Ha jól tudom, kettőtök indulása nem csak időben esik egybe.

M. M.: Tóth Krisztina már egyetemista korában a mi generációnk elismert költője volt, '89-ben kötete is megjelent. Nekünk a '90-es évek elején volt egy kéziratolvasó költői-baráti körünk, eleinte egészen szűk körben, nálam jöttünk össze, Szabó T. Anna, Dragomán György, G. István László és én voltunk a tagjai, illetve elég korán csatlakozott hozzánk Schein Gábor is. Aztán valahogy kiderült, hogy Kriszta is nagyon boldogan otthont ad egy ilyen körnek, így attól fogva (talán '96-tól) őnála voltunk, aztán később időnként megint nálam, még később Gerevich Andrásnál. Tehát mi egy bő évtizeden keresztül valóban összejártunk és kéziratokat olvastunk, jó időszak volt. Anna öt évvel fiatalabb nálam, és ez akkor még nagy korkülönbségnek számított, nekem '92-ben jelent meg kötetem, neki '95-ben. Ma már evidens, hogy Kriszta és Anna ennek a generációnak a két legerősebb női hangja.

K. B.: A nemzedékiség az idő múlásával fontos maradt a számodra, ma is jelent valamit?

M. M.: Nagyon sokat jelent, mert ebből a körből alapvető barátságaim vannak. Még nem említettem Imreh Andrást, aki szintén jelen volt, amikor Krisztánál folytatódott a kör, ahogy Lackfi János, Ménes Attila (prózával), Gerevich András, egész fiatalon, aztán Simon Balázs is, aki nagyon nehéz egyéniség volt és nagyon rövid ideig élt, nagyon karakteres költői hang jellemezte. Igen, nekem fontos ez a nemzedéki érzés. Ma is, ha ritkán írok valamit, akkor Annának, Andrásnak mutatom. Illetve nem említettem Ferencz Győzőt, aki Géher István után a második mentorom volt, az egyetem után. És Várady Szabolcsot, aki, mint a Holmi versrovatának szerkesztője, nagyon fontos dolgokat mondott, és a mai napig barátomnak érzem. Valamint Lázár Júliát, aki magányosabb harcos volt, de mindig tudtunk versekről beszélgetni. És Márványi Juditot, az örökös olvasót, akihez Géher ajánlására mentem, és az egész kapcsolatunk a versekkel kezdődött – egyik kötetemet Judit szerkesztette.

K. B.: Visszatérve a nemzedéketekre: az egymásra gyakorolt hatásotok szövegekben is kitapintható volt?

M. M.: Amikor a Simon Balázs meghalt, sokan írtunk verset róla. Ez 2001-ben volt, és akkor már azért nem voltunk kezdők. És szinte mindannyiunknál, Tóth Krisztánál, G. István Lászlónál, Imreh Andrásnál, és talán Szabó T. Annánál is ki lehet tapintani Balázs szövegeinek a lenyomatát. Részben, mert róla írtunk, részben, mert újraolvastuk a verseit, és nagyon intenzív vershang és dikció az övé. Máskor olyan is előfordult, hogy Annával egymásnak írtunk verset, és meg kellett néznem, hogy az, amit írok, nincs-e meg már nála valahol.

Minket, ezt a kört közös, legalábbis nagyon hasonló ízlés
és értékítélet határozott meg.

Az összejárásaink vége felé még ugyanúgy körbeadtuk a kéziratokat, de többnyire csak hümmögtünk, bólogattunk, és aztán más dolgokról beszélgettünk.

K. B.: Az ember nem mindig tudja, hogy ami a fejében van, az honnan került oda…

M. M.: Anna vershangjára nagyon rá lehet kapcsolódni. De egyébként minden kezdő költőnél előfordul ez – ha még beszélhetünk a hatásokról –, akár József Attilánál is ott vannak az Ady- meg Kassák-előzmények, Petrinél József Attila, Kosztolányi… (bármilyen furcsa is). Én pedig szoktam és szeretek is ezekkel a hatásokkal játszani, írtam is ilyesmiről. Ha valaki saját magának fedez fel költőket, akkor egy darabig ott van a hangjuk a szövegeiben. Nálam kezdő koromban Géher és Ferencz Győző hangja, pontosan emiatt a személyes felfedezés miatt. Mondjuk Nemes Nagy-hangütést nem hiszem, hogy lehetne a korai verseimben találni, Pilinszkyt biztos nem, mert ő annyira karakteres, hogy felismertem volna. De másoknál is szép számmal észre lehet venni ezeket a hatásokat, amin aztán túllépnek.
Degas-ról olvastam, hogy a Louvre-ban utánarajzolta a híres festményeket, úgy sajátította el a mesterséget. Ez nem ciki. Minél komolyabban veszi valaki a mesterséget, annál természetesebb. És

minél sokszínűbb egy költészet, amilyen mondjuk József Attiláé,
annál többféleképpen használják fel aztán mások.

Ő annyiféle részét szólaltatja meg a költészetnek, hogy külön fejezet lehetne csak a képalkotás, csak a hangzás, csak a logika, csak a tömörítés. Nála mondjuk nagyon sokszor egy olyan mély személyesség, önvizsgálat, önmarcangolás és önsajnálat is ott van még, amit nem lehet tovább fokozni. Van olyan ismerősöm, aki pont ezt az önsajnálat-elemet nem tudja elviselni benne, és emiatt nem szereti a költészetét. Ami nekem nagyon furcsa, mert számomra egész gyerekkoromtól kezdve a költészet anyanyelve József Attila. 

K. B.: Olyan átvételekről beszélünk most tehát, amik a tudatos és ösztönös határán vannak?

M. M.: Petri írt egy nagyon jó esszét erről, azt hiszem, azt a kifejezést használja, hogy „kapilláris hagyomány”: ami felszívódik a korábbi szövegekből, mint egy televényből. Az ilyen átvételt lehetséges útként említi. És vannak követhetetlen dolgok. Követhetetlen szerintem olyan költőknek a hagyománya, akiknek – most nagyon szelíden mondom, de – van egy kis manír a költészetében, például Adynak vagy Pilinszkynek. Ezt úgy értem, hogy azonnal epigonnak tűnik, ha valaki azt a hangot intonálja.

K. B.: Nagyon sokféle formát vonultatsz fel az első kötetedben. Ihlető tényező számodra a forma?

M. M.: Szerintem ha valakinek van formaérzéke, vagy a vershez való kapcsolódásán belül a formaérzék erősebb tényező, akkor ez nem egy különös dolog. Magyar és angol szakos voltam, ha egy új formával találkoztam, ki akartam próbálni, hogy működik. A szapphóival, aszklepiadészivel már gimnáziumban megpróbálkoztam. Hexametert mindenki tud írni, nem kell költőnek lenni hozzá, ha van egy kis ritmusérzéke az embernek, és betartja a szabályokat. Aztán később volt még pár forma, amit kipróbáltam, a szonettet az egyetem vége felé, szesztinát csak egyet írtam, meg akartam próbálni, hogy olyat tudok-e.

K. B.: Lehet mondani, hogy az a legnehezebb? Utánaolvastam, milyen bonyolult összefüggésekre kell figyelni benne.

M. M.: Egy kis agymunka kellett előtte. A szesztinában hat rímszó van az első strófában, ezek térnek vissza hat strófán keresztül más sorrendben, a hetedik csak háromsoros, ott viszont a sor közepén is van rím, tehát ott is megvan a hat eredeti rím. Volt hozzá mintám, Ferencz Győző Venclova-fordítása, azon tanulmányoztam, azt hiszem. Ahhoz az egy szesztinámhoz egyébként egy olyan élethelyzet kapcsolódott, ami magában hordozta azt ismétlődést és a monotonitást. A vershelyzet az, hogy egy mozgólépcsőn jövök föl – ez a forgás. Az élethelyzet pedig szintén ismétlődő: jövök a mozgólépcsőn, és megyek valakihez. Így hát összeálltak a lehetőségek, és ez megteremtette a vers feltételeit. Még a szavakat kellett kigondolnom, hogy például milyen vonzatuk lehet, ami elbírja ezt a sok ismétlődést. Az érzelmi és tapasztalati részével meg tudtam, hogy ki tudom tölteni.

K. B.: Jó, hogy megemlítetted, hogyan született ez a versed, mert jól mutatja, hogy egy forma akkor eleven igazán, ha erősen összefügg a tartalommal, azaz formában írni mégsem gúzsba kötve táncolás.

M. M.: Nem feltétlenül, mert abszolút nonszensz verseket is lehet formára írni, automatikus írásként bármilyen formára lehet írni, és lehet játszani is, az egész, gazdag light verse hagyomány erre épül.

De olyan is van, hogy csak az írás végén derül ki,
hogy valami játék vagy komoly.

Attól függ, mennyit engedsz be a versbe, milyen más réteg nyílik meg írás közben.

Nekem az első kötetemben a biztonságérzethez is kellett a versforma (és a játék), mutatkozni és rejtőzni egyszerre (erre Géher és Lázár Júlia költészetében láttam mintát).

K. B.: A második köteted, a Hol nem volt című, az elsőhöz képest sokkal szikárabb nyelvet használ, erősen filozofikus, a lírai én rejtőzködése pedig egészen enigmatikus szövegeket eredményez. Ha ebből a kötetedből is kiemelhetek egy sort, ami számomra fémjelzi az egészet, ez volna az: „test a lelke mindennek”. Elsőre viccnek, nyelvi játéknak tűnik, holott mély gondolatiság van mögötte.  

M. M.: Akkoriban sokat játszottam és gondolkodtam a test, lélek és akaraterő, tudat viszonyán, és ez sok versemben jelen van. A versek enigmatikus volta a magánéleti helyzettel függ össze, több embert is érintett, akiket megszólítok a versekben, de nem kifelé beszélek. Mennyit szabad ebből kimondani? Valószínűleg ezért lett zártabb kötet. 

K. B.: A Kórház című versedet nagyon érdekesnek találtam, hiszen éppen azt mutatod meg benne, hogy a nem nyelvi kommunikáció mennyivel nagyobb erővel bírhat a nyelvinél: egy kézfogás mire indítja a beteget, aki pedig hosszú ideje senkivel nem hajlandó beszélni.

M. M.: Ez egy Judit-vers. („Anna nénit, aki többek között / főleg a szavakat vesztette el, / mindenki szavakkal irányította. / »Jaj, Anna néni, oda nem szabad.« / Te kézen fogtad. – »Milyen jó meleg / keze van«: rögtön válaszolt.”) És talán nem haragszik Lázár Juli, ha elmondom, hogy neki is van egy verssora, amiben szerepel Judit keze: „de földeríti két meleg tenyér” – ugyanaz a tenyér, két versben.

K. B.: Azért is volt számomra érdekes, mert végig érezhető a köteteidben egyfajta bizonytalanság (ami az olvasó számára izgalmat jelent) afelől, hogy a költői nyelv és egyáltalán a nyelv mire képes, mik a korlátai. Ebben a versedben arra állítasz példát, hogy egy mozdulattal vagy érintéssel könnyebben találjuk meg a másik embert. 

M. M.: Ottlik írja valahol a Budában a szavakról: minél jobban meg tudsz valamit fogalmazni, annál kevésbé érzed, és minél jobban érzed, annál kevésbé állnak rendelkezésedre a szavak. Ezt kell tudni valahogy kisakkozni az írásban.

K. B.: A harmadik köteted, a Nem hittem volna nem a szikárság útját követi tovább, sőt. Legkülönösebb verse a Sors bona című, amiben nagyon személyes témákat foglalsz versbe öröklött betegségről, gyermektelenségről. „Beágyazódnak, érnek, leszakadnak, / és egyet sem tarthatok meg soha, / hogy a hullámzásnak értelmet adjak, / nem lesz teremtés és nem lesz csoda”. Erről a versedről sokat kérdeztek, a kritika is azt emelte ki, hogy meglepő vers tőled, vagy attól a költői hangtól, amit az előző kötetekben és egészen addig megismerhettünk. Erősebben alanyi vers és Halmai Tamás találó megfogalmazása szerint úgy tűnik az olvasónak, hogy, bár megmaradsz költészeteszményednél, de mintha engedményeket tennél benne valamiféle letisztult személyesség felé. Érzelmi gátszakadás a vers, vagy poétikai kétely, erős kétség az objektív líra lehetőségeit illetően?

M. M.:

Fontosabb mondanivalóm volt,

és ez tényleg átszakított valamit,

– meg itt magamról beszéltem, nem másokról. Annak az évnek a májusában lettem harminc éves, előtte, januárban-februárban írtam. Harminc évesen elkerülhetetlenül szembesülsz az olyan kérdésekkel, hogy mi van ezzel a gyerekkérdéssel, miért nincs nekem gyerekem. Ez mind kiderül szerintem a szövegből, hiszen a tétje éppen ez. Az is kiderül belőle, hogy valami genetikai dolog áll a háttérben, hogy mit örökítenek a sejtjeim. Akkoriban egyáltalán nem volt evidens másoknak, hogy miről beszélek, most már, majdnem kétszer annyi idősen a mozgásom láttán nyilván más a helyzet. A gyerekkérdést tizennyolc éves korban eldöntöttem, csak nem beszélem róla, és eljött az ideje, hogy végleg lezárjam. Azt is el akartam mondani, amit aztán persze nem mondtam el, hogy ilyen módon, hogy úgy döntöttem, nem lesz gyerekem, azt csinálok az érzelmi életemmel, amit akarok. Ez lett volna a másik tétje, de ezt elharaptam, mert nem csak rólam volt szó.

K. B.: A címválasztáson gondolkodtam… A „sors bona nihil aliud” mondás közismert, de még nem sikerült összekapcsolnom a verssel.

M. M.: Mert latinosan olvasod. A sors szavunkat azért ejtjük s-sel, mert Zrínyi idejében, vagy már előtte a latin sz-eket s-sel mondták a magyarban. Én ezt Sors bonának mondom, s-sel, ez a jó sors és nem a jó szerencse tehát. Az én életsorsom. Ennek a progrediáló betegségnek két generációját láttam magam előtt, az apámat később folyamatosan, halálig, így tényleg úgy éreztem, hogy meg van írva „hivatalosan”, hogy mi fog történni velem. Hát akkor hadd legyen már szabad nekem a saját életemmel azt kezdeni, amit akarok, és kimondani, hogy úgy döntöttem, velem fog ez az öröklési lánc megszakadni, „több packázást inkább nem örökítek”. 

K. B.: Közvetlenül ez után a vers után áll a kötetedben az Utóhang (Elhatárom magam) című vers, ebben szerepel az a szentenciózus mondatod, amit aztán sokat emlegettek, hogy „a költészet nem szomorú vasárnap, / csak kitartott, pontos hétköznapok”. 

M. M.: Ez nem ugyanolyan fajsúlyú vers, csak logikailag oda kívánkozott. Megtörtént eset: felhívott egy rádióhallgató, hogy hallotta a rádióban a Sors bona című versemet, és elmondta nekem, hogy jó is, hogy ez le van írva, mert majd elrettentő példaként fogja mutatni a lányainak a szöveget. Ez abszolút valós helyzet volt, de annyira abszurd, hogy csak röhögni tudtam rajta.

K. B.: Az Elfogultan című versedben nagyon emlékezetes képpel élsz: a költő olyan, mint egy cipész, aki cipőtalpat eszkábál egy érzés mezítlába alá. Efféle „iparosmunka” számodra az érzelmek, tapasztalatok költői képpé formálása?

M. M.: Abban a versben inkább az ellen lázadok, hogy mindenhez valami fogalmat kell rendelni. „Megfogalmazzuk, amit / érzünk, cipészmód fogalmat / talpalunk alá, idomuljon. Egy érzés / mezítláb? Egy jelenség csak úgy?”

Ami a költői képet illeti, az iskolában úgy tanítják, hogy a metafora fogalmi és képi elemből áll. Holott arról van szó, hogy van egy új dolog, amit le akarok írni egy általam ismert régivel. Ekkor az általam ismert régi az evidencia, és amit meg akarok nevezni, az az új. A régi terminológia szerint ez a képi és a fogalmi kettőse, de hát Petőfinél vannak példák, „a puszta, mint tenger”, nehéz megmondani, hogy melyiket itt a képi és melyik a fogalmi elem, mert végül is két képet hasonlít egymáshoz. Az érzelmekkel ugyanez a helyzet: van a hozott anyag, ez az evidencia, és van a másik, amit meg akarok nevezni.

K. B.: Az erős poétikai és nyelvfilozófiai reflexióidat az angol szakról hoztad magaddal? Vagy hazai hagyományhoz csatlakozol velük?

M. M.: Egyrészt volt a Tandori- és Petri-féle nyelvfilozófiai fordulat (ideértve Várady Szabolcsot, Géher Istvánt, Ferencz Győzőt is), tehát ez a hagyomány. Vagyis nem feltétlenül az angol irodalomból. De másrészt valóban szoktak emlegetni minket így, nem tudom, hogy kinek a megfogalmazása volt, hogy „az angol tanszéki költők”. Egy időben, a nyolcvanas években vagy még előtte jó sok költő tanított vagy dolgozott az angol tanszéken. Géher, Nádasdy, Ferencz Győző, Rakovszky Zsuzsa (aki könyvtáros volt egy ideig a tanszéken, előtte ő is angolszakos), Lázár Júlia, én, Szabó T. Anna, Szlukovényi Kata és mások. Szóval volt egy ilyen vonulat valóban, és ez a szövegekben is valamelyest tetten érhető talán. Mondjuk az angol és amerikai modernizmus ismerete, hatása. Bár a nyelvre való reflektáltságról azt gondolom, hogy ha valaki nyelvszakos, akkor folyamatosan ott dolgozik benne.

K. B.: A Sors bona versed címét a negyedik kötetedben kötetcímmé emeled. Új és válogatott versek gyűjteménye ez. De más különlegessége is van: az előző köteted megjelenéséhez képest eltelt nyolc év, és más, letisztultabb hangon jelentkezel, mintha a formákat el-elhagynád inkább és a szabadvers felé kezdesz elmozdulni ebben a kötetben.

M. M.: Mindig írtam szabadverset. Igazából a forma volt inkább a kivétel nálam. Még akkor is, ha mindenfélékkel kísérleteztem.

Nálam életrajzi elemekhez köthető csomópontokban
születnek versek,

ahogy ennek a negyedik kötetnek a vízparti versei. Ez nagyjából akkor volt, amikor Simon Balázs meghalt és Judit nagyon beteg volt, és attól féltem, hogy ő is meghal (de aztán szerencsére nem így történt). Akkor megírtam hetente legalább egy verset, de néha többet. És aztán megint nagyon sok hallgatás.

K. B.: Lehet úgy érteni, hogy amikor nem írsz verset, akkor jól vagy és nem történik hálistennek semmi rossz veled?

M. M.: Nagy baj nem történik, valóban. De olyan is van manapság, hogy azért nem írok verset, mert az agyamnak bizonyos területeihez nem férek hozzá. Az idei év azért volt nehéz, mert egy nagyon hosszú regényt fordítok olyan összegért, ami talán tavaly lett volna jó (ugye folyamatos infláció van), ráadásul nem lehet vele gyorsan haladni, úgyhogy lényegében sokkal többet kell dolgoznom, mint más években, ami persze oké, csak nem látszik a bevételeken, mert a vállalkozásnak folyamatosak a kiadásai. Olvasásban is nagyon el vagyok maradva. Az írás meg sokszor össze is kapcsolódik az olvasással vagy egyáltalán a kiengedéssel. Tehát hacsak nincs valami nagy baj, inkább akkor tudok írni, ha egy kicsit lazábban élek.

K. B.: A látás-motívumot érzetem nagyon erősnek ebben a kötetben. Köztük az Arc című versed is, ami az egyik kedvenc versem tőled. „Az arcomtól nem vártam / semmi jót. Fáradt tanárarc, / ráadásul benne kell még / hazamenni. De amikor / tükörbe néztem , és nem volt / se a mosdó fölött / tükör, se benne arc, / azért az meglepett, mint hirtelen / halálhír. A szemem fókuszát / félútra vontam, a semmire.” Hátborzongató és zseniális. 

M. M.: Azt hiszem, ez egy jól sikerült versem. 

K. B.: Mikor mondod azt, hogy jól sikerült egy versed?

M. M.: Amikor pont annyit vállal, amennyit akartam. Nincs benne üresjárat, és van valami sugallata, talán.

K. B.: Nyilván nem mindig egyformán ír az ember verset, de rád mégis mi jellemző, mennyire tervezhető számodra egy vers? Már kész van a fejedben, mikor leülsz megírni? Elő szokott fordulni, hogy végül más lesz belőle, mint akartad, vagy írás közben jön olyan iránya, amire nem is gondoltál?

M. M.: Amikor sok verset írtam, volt például olyan, hogy a verselőzmény valami naplójellegű szöveg volt. Írtam valamit, egy prózát, és abból kiemelkedett egy mondat. Nagyon sokszor egy jó sor az, ami elindít, és aztán váratlan dolgok tudnak történni.

Az nagy szerencse,
hogyha váratlan dolgok történnek egy versben,

szerintem az nagyon fontos. Mostanában nagyon kereset írok. Sokszor van olyan, hogy egy forma kedvéért írok valamit, például volt egy villanella, ami a Jelenkorban jelent meg két vagy három éve. De ahhoz nagyon sok nemlétező szabadidő kéne, hogy váratlan dolgok jöjjenek, akarni kevés.

K. B.: Gyakran kérdezik tőled és adódik is a kérdés, hogy a legutóbbi, Nem félek című kötetig kifejezetten sok idő telt el, több mint egy évtized. Ilyen hosszú hallgatások idején hogyan tartod magadban életben a költőt? Amikor tudod, hogy költő vagy, de kifelé ez nem biztos, hogy látszik? Fontos egyáltalán a számodra, hogy költőnek tudd tartani magad?

M. M.: Az se biztos, hogy olyankor költő vagyok, amikor nem írok. Mit tudom én? Akkor magánember vagyok. Nyilván, ha versekről beszélgetek vagy verset olvasok, akkor a költői énem azonnal ott van, sőt, ha prózát olvasok akkor is. Hogyha valami nagyon jó fordításon dolgozom, akkor is innen merítek. De amúgy nem minden pillanatában költő az ember. Halasi Zoltán azt mondta például, hogy ez olyan, mint a búvópatak: néha hosszú ideig egyáltalán nem látszik, és akkor egyszer csak valahol a felszínre tör. Ez számomra kedves metafora.

K. B.: A kötet megjelenése előtti hosszabb időszakban folyamatosan írtál verseket egyébként, csak nem gondolkodtál kötetben? Vagy tényleg volt hosszú idő, hogy egy fia verset nem írtál?

M. M.: Voltak hosszú kihagyások és voltak jó időszakok. Jó időszak volt például a prágai ösztöndíjam 2013-ban, és ott írtam verset is. Ez a visegrádi országok közötti rezidens ösztöndíj-program volt, és úgy adtam be a pályázatot, hogy esszéket és verseket is írok. Nagyon nehéz csak versírásra beadni, hogyha becsületesen gondolja az ember, és nem már megírt versekkel pályázik, azokat akarja elszámoltatni (még azzal sincs baj, csak én ezt nem szeretem). Volt, aki szabályosan depresszióba esett, mert kint volt valahol hasonló ösztöndíjjal, és nem tudott írni. A depresszió aztán kisajtolta belőle a verseket. Én az esszékkel jól tudtam haladni, a Petri-esszém Prágában született, és az egyik legjobb. Benne van a sok levegő, amikor én ott parkokban sétáltam, és néha leültem és olvastam annyi Petri-verset, amennyit együltömben tudtam, aztán a-kötettel a hátizsákomban beültem valahova ebédelni, és a kötet végébe beírtam, hogy milyen sört ittam. És még valami harmadik tervem is volt, és ezeket ki lehetett pipálni és mellesleg tényleg írtam verset is. Ez egy jó időszak volt. A nagyon jó és a nagyon rossz időszakok azok, amikor lehet írni. A Nem félek kötetnek ez az egyik csomópontja: a prágai három hónap. És utána valóban jött egy hosszabb szünet, kevés verssel, de 2018-ban meghalt Judit, és öt hónappal később anyám, és ez lett a könyv másik csomópontja, a gyász és a szembenézés.

K. B.: A Nem félek című kötetedben új tematika is előkerül: a közéleti versek. Az ERROR, a Magyarország 2008-ban, amit a cigányok ellen elkövetett gyilkosságokról írtál, a Sápadt arccal… 

M. M.: Igaz, tulajdonképpen ez a kötet Prága előtti része, ez is egy csomópont akkor. Szilágyi Lenkének van egy fotója, amin úgy látszik a Terror Házán a felirat, hogy csak annyi olvasható ki, hogy ERROR. Innen jött az ötlet, hogy a t betűk elhagyásával játsszak. De van konkrét oka is ennek a versnek. Akkor írtam, amikor 2006-ban a tévészékházat ostromolták. A társadalom kettészakadása, a „vagy ide tartozol, vagy oda” akkor kezdődött, vagy akkor lett durván evidens.

K. B.: Mennyire volt bátorság akkor közéleti verset írni és ma lehet-e, érdemes-e szerinted?

M. M.: Lehet. És ma sem bátorság, mert olyan mértékben nem vagyunk fontosak, hogy bármit írhatunk, nem érdekes, nem ismerik a kortárs költőket. Ha független színház vagy, lehet, hogy felfigyelnek arra, hogy mit csinálsz és letiltják az előadást, bár leginkább simán ellehetetlenítenek, de a költészetben mindegy, mit csinálunk. Mármint persze nekünk nem mindegy.
Amúgy

„közéleti” verset akkor kell írni, hogyha belülről annyira fontos.
Csak akkor érdemes ilyesmibe fogni, ha az elevenedbe vág.

Én így írtam ezeket a verseket. Azóta eltelt tizenkét év, és sajnos azt érzem, hogy egyre kérgesebb vagyok.

K. B.: Mindannyiunkkal ez történik, azt hiszem.

M. M.: Nem, mert vannak olyan emberek, akik mindig fel tudnak háborodni. Judit volt ilyen és egy-két barátom ilyen még. Én ezt borzalmasan tisztelem.

K. B.: Közben olyan kritika is éri a kortárs költészetet, ami felpanaszolja és számon kéri, hogy hova tűnt a közéletiség a magyar lírából, miért csak a saját köldöküket nézegetik ma a költők. Nyilván tájékozatlanságra utaló kritika ez, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy, ha meg közéleti témát versel meg egy költő, akkor meg az a baj.

M. M.: Már elég régóta érdemesebb közéleti vers helyett inkább közérzetről beszélni. Érdekesebbek ezek. Ha visszamegyünk Arany Jánoshoz, azt mondhatjuk, hogy A walesi bárdok közéleti vers, a Kertben pedig, a közönyös világról, közérzet-vers. Vagy közérzet-versek József Attila külvárosi témájú versei. Hiába, mindig József Attilához megyek vissza.

K. B.: Most, hogy ezt mondod, közérzeti versnek nevezném még a Kutya láncon című rövidversedet is: „hogy semmi ne változzon / annak érdekében, / hogy ne változzon semmi.”

M. M.: Nahát, pedig az egy magánéleti vers. Habár ugyanúgy rám telepedett, és ugyanolyan tehetetlennek éreztem magam tőle, mint a közélettől.

K. B.: Ráolvasható a közös dolgainkra is abszolút. De áttérve formai kérdésekre: a szabadvers az uralkodó ebben a legutóbbi kötetedben. Tudatos váltás?

M. M.: Főleg a gyászverseimre gondolhatsz, azt hiszem. Valószínűleg a mondandó miatt nem akartam úgy fegyelmezni a sorokat. Határozottan az volt, hogy az indulatot éreztem erősnek, és annak a megformálását, tovább görgetését. Nagyon sokáig nem is mutattam őket senkinek, én is inkább csak hozzáírtam az egyes részeket.

K. B.: Egy szigorúbb forma akadálya lett volna a kifejezésnek?

M. M.: Nem hiszem, hogy feltettem ezt a kérdést. Ezeket így tudtam megfogalmazni. Remélem, ha még írok, akkor a forma, a játékosság és a reflexió megmarad, vagy visszatér.

K. B.: Érdekes, hogy így mondod: „ha írok”. Bizonytalan, hogy születik-e még vers?

M. M.: Biztos fogok még írni. Egészen a közelmúltig elég szigorú napirendet tartottam a kutyám miatt, de most újabb zökkenő történt az életemben, mert bizonyos gyanús tünetek után kiderült, hogy a kutya daganatos beteg, rapid módon romlott az állapota, és el kellett altatni. Ezen még nem vagyok túl, de máris teljesen felborult a napi rutinom. Holott teljesítettem egy ígéretet, amit az egyik gyászversemben anyámnak címeztem: „túlélni majdnem egy egész kutyát”, hiszen sokkal helyesebb így, csak nagyon nehéz.