Régen várt esemény a versszeretőknek és az irodalom barátainak Kemény István új kötetének megjelenése. A Nílus című verseskötet után hat évvel egy olyan szövegkorpuszt vehetünk a kezünkbe, ami egyszerre ismerős és szokatlan – egy bátor vállalkozás: egy jól ismert lovag kevésbé ismert múzsájának ad hangot, teret, életet ebben a kötetben. 

A gesztus, hogy a lírai hang kiiktatja Don Quijotét („Kóbor lovag az ágyban otthon / Teácskát szürcsöl / Olvasgat gyáván / Hipochonderen” – Kóborság) kiválóan hozza helyzetbe Dulcineát,  akinek titulust is ad: lovag. A név előtagja zavarba hozhatja az olvasót, hiszen Dulcinea női hős. Első zavarunk azonban rögtön rávilágít valamire: lovag csak férfi lehetett, képtelenség a női párjáról gondolkodni e tipikus férfiszerepnek. Ez evidenciaként rögzült a tudatunkban. Mivel nem voltak úgynevezett lovagnők, ezért nem is lehet más nevet adni a pozícióba emelt Dulcineának, csak azt, hogy lovag – és már ezzel a gesztussal finoman megbillen bennünk egy előítélet.

Azzal, hogy hangot ad a méltatlanul háttérbe szorított másik nemnek, hősként, lovagként jelenítve meg, mintegy visszamenőleg rehabilitálja a női nem jogait. Hiszen a múltról való kreatív gondolkodás, ami itt a legtisztább szellemi síkon zajlik, képes csak arra, hogy alapjaiban változtassa meg berögzült gondolati mintázatainkat. Láthatóvá teszi a láthatatlant, sőt a nemlétezőt teremti meg, sok-sok hiteles részletből hoz létre egy fiktív alakot, ami irracionális mivoltában válik a gondolkodás alapjává, elvont igazságok megtestesítőjévé.

Kemény István új kötete egyszerre helyzetbe és határhelyzetbe hozza az olvasóit. A kötetben megszólaló lírai hang teremt magának egy Dulcineát, és mintha csak azért tenné, hogy átélhesse a hagyományos női szerepből fakadó kiszolgáltatottság minden fajtáját. Közben befogadóként azt tapasztaljuk, hogy a versek közt bolyongva, egyre előrébb-beljebb haladva a kötetben már nem is az a fontos, hogy kinek a hangja szól, hanem az, hogy mit mond az a hang. Látszólag tét nélküli mondatok váltanak át, szinte észrevétlenül, súlyos kritikai tartalmú szólamokká, amelyek révén a  befogadó kerül határhelyzetbe.

A nyelvben is bolyongunk, ami szintén határhelyzetet teremt. A magyar líra alakjai és alkotásai bukkannak fel váratlanul, kiszámíthatatlanul. A teljesség igénye nélkül az első olvasatra Kassák (Lovag Kassáknak), József Attila és Petri (Krónikása) név szerint is említve vannak, valamint az ismert stílusjegyek, gondolatok, szavak miatt bevillan a tudatunkba Csokonai Vitéz Mihály (Lovag Dulcinea megtölti kiürült kulacsát), Madách (Besúgó), Ady Endre (Fősereg), Kosztolányi (Délelőtti másnaposság), Weöres (Elalvás békákra, sátorban), Illyés (A demencia társadalma) és Tandori (Novemberi erdőn) is.  

Szerkezetileg három részre tagolódik a mű: Első könyv, Rév, Második könyv. Az első és második könyv verseit Pihenőhelyek szakaszolják, amik kimondottan jót tesznek a kötet olvasása közben: jó volt kicsit megpihenni az intellektuális kalandozásban. A Pihenőhely versei mindig rövidek, tömörek. Egyszerre működnek szakaszzáró és szakasznyitó elemekként. Vezetik az olvasót, teret, időt engednek a megnyugváshoz. Mint a zenében a szünet. 

Az első könyvben megszületik Dulcinea karaktere, megismerjük a jellemét, a vágyait, a szenvedélyét és ezzel a gesztussal együtt megszületik a Krónikása is. Hosszú és küzdelmekkel teli úton érünk el a Rév címmel ellátott részig. A Rév című részben egyetlen címet találunk: Előzetes. Ez a szó rögtön a mozit, a filmeket juttatja eszünkbe, és a szöveg megformálása is leginkább egy moziplakátra emlékeztet. A csupa nagybetűvel kiemelt szavak sajátos logikát követnek. Az ötoldalas szöveg első oldalán még felkiáltójeleket használ az alkotó az alcímekként is felfogható kiemelt sorokban, melyek alatt négy-, illetve egy kétsoros dőlt betűkkel szedett, akár versként is értelmezhető szakaszokat találunk. Ezek vagy az Első vagy a Második könyv verseiből kiemelt sorok. A második oldalon neveket emelt ki a szöveg megalkotója, egy fiktív és két valóságos személyt, mintha egy filmelőzetes szereposztását olvasnánk. Az alkotó saját nevét is megjeleníti, ami meglepő, de sajátos módon hitelesíti a szöveget. Majd a következő két oldalon fogalmak, témák sorakoznak alcímként, amelyeket itt is néhány soros versrészletek követnek az Első és a Második könyv verseiből. Az ötödik oldalon egy rövid kiegészítéssel az első oldalon szereplő alcímek jelennek meg mintegy keretet adva az Előzetes címmel jelölt szövegnek. A második könyv második versében (Smalltalk a mainstreammel), a következő sorokat olvashatjuk: „A filmek és a sorozatok / A korszak uralkodó műfajává váltak / Főleg a sorozatok.”, amelyet önironikus értelmező gesztusként is kezelhetünk a valóság és a fikció viszonyára vetítve.

A Kemény-versek hatásmechanizmusa sokszor nem azonnaliságon alapszik. Az első olvasásra „semmi különös”-nek tűnő sorok még napok, hetek, évek múlva is megmaradnak az olvasó agyában-szívében. Ebből a kötetből leginkább talán a Rongy című vers képes erre. Bár a címet adó szó  kellemes hangzású, denotatív jelentés miatt mégis negatív stílusértékű a mindennapi nyelvhasználatban. Első olvasásakor egy Vörösmarty-sor idéződött fel bennem: „Országok rongya! könyvtár a neved” a Gondolatok a könyvtárban című gondolati ódához hasonlóan, itt is megidéződik az összegyűjtött könyvek sokaságának képe, de egy kommercializálódott változatban, könyvesboltként. A lírai hang az olvasóhoz szól, szinte baráti őszinteséggel, mentegetőzve indul az elképzelt kapcsolat: „Ha véletlenül / A boltban a polcról / Épp ezt a könyvet veszed le / És pont itt ütöd föl / Akkor nem tudlak megkínálni semmivel / Hőseim messze járnak”. Majd a versbeszéd helyzete banálisan egyszerű képpel visz bennünket tovább, a „hűtőszekrény leolvasztása a konyhában” szituációba csöppenünk bele, és szinte észrevétlenül fogalmazódik meg egy ars poetica: „És szégyellem, hogy víz a lelkem / Ez a vers a rongy a konyhakövön”. Meglehetősen zavarba ejtő lefokozásnak tűnik első olvasatra a költemény. Ám Kemény István lírájának jellegzetessége itt is tetten érhető. Egy teljesen hétköznapi mozzanat felelevenítésével képes átstrukturálni a gondolkodásunkat. A hűtő leolvasztására azért van szükség, mert az ajtónyitogatásra beáramló meleg levegő, vagy a melegen berakott étel párájából lecsapódik a víz és megfagy. Ha a hűtőben ráadásul eldugódott a vízelfolyó, akkor képes megnöveszteni a jeget, és ekkor válik szükségessé a leolvasztás. Így a hűtőnek is van története, mert a jégpáncél növesztéshez sok idő kell. Ahogyan egy embernek is sok idő kell ahhoz, hogy a tapasztalatokból, amelyeket a környezet, a történelmi események hagynak benne, vagy a túl korán befogadott egyéni tapasztalások lehűtése után „jégpáncéllá” álljon össze a légnemű anyag. Ez a leolvasztás során egynemű vízzé válik, és a vershelyzet szerint a padlóra vetett rongyban összegyűlik, ami egyszerre formát ad neki és megszűri azt. A formába került víz nagy része a rongy kicsavarásával jut a „műanyag vödörbe” míg egy egészen kicsi, esszenciális rész a rongyban marad. Nem szép a kép, de ebben a nagymértékű lefokozottságban mégis van valami megejtő őszinteség, ami szerethetővé teszi a gondolatot. Ezt erősítheti a befogadóhoz intézett utolsó három igekötős ige három sorba szedve: „Megleptél / Lelepleztél / Fáradj be”, lelassít, kíméletesen finom és udvarias, mintha tudatosan készítene fel bennünket olvasókat a további kíméletlen szembesítésekre, és itt konkrétan A demencia társadalma című versre gondolok, ami ebben a kontextusban is értelmezhetővé válik. Milyen különös jelentéstöbblettel ruházza fel a két verset, a két vers viszonyát, hogy csak a régi típusú hűtőket szükséges leolvasztani, hiszen az újabbak már bizonyos No-frost technológiával készülnek! Ez a jegesedésgátló technika jócskán megkönnyíti az életünket, de itt a kötetben ez a technológiai vívmány az emberi civilizáció elkényelmesedésére hívja fel a figyelmet, a felejtés beláthatatlan következményeire.   

A könyv külső megjelenését tekintve vonzó darab. Borítóját a középkori könyvfestészet műremekeiről ismert Limbourg fivérek képeinek felhasználásával készült kollázs díszíti, amely pompás választás a kötet tartalmához. A fedő lapon hét, a hátsó borítón három festmény részleteit használták fel.

A borító azonban egyéb izgalmakat is rejt. A kollázsba belemontíroztak néhány képi elemet, amelyek a kötet tartalmára referálnak. A középső festményrészletben, jobbról balra haladva felfedezhetünk egy kockás utazóbőröndöt, egy kerékpározó fiatal nőt, egy kóbor lovagot a folyóban, egy sétáló kisfiút, egy motorcsónakot, R2D2-t és egy kék bevásárlószatyrot. A fölötte lévő, az égöveket felvillantó képrészleten egy űrhajót. A kisgyerekeknek szánt böngészők világa jutott az eszembe, amelyek a játékos keresés módszerével fejlesztik a figyelmet, a koncentrációt, ami tulajdonképpen meglehetősen paradoxon, ahogyan az is, hogy a költészet, az irodalom vállalt fikcionalitásában, a gondolkodás szabadságában csillan meg legtöbbször az igazság.

A védőborító alatti királykék fedél is remek választás. Az ikonográfia felől közelítve Szűz Mária egyik attribútuma a királykék köpeny vagy ruha, amely az anyai szeretet, a tisztaság és a transzcendens jelenvalóságának szimbólumává vált. Valamint a szín önmagában a hit, az igazság és hűség, az Istenhez való állhatatos ragaszkodás kifejezőjeként értelmezhető. Habár a transzcendens csak közvetlenül jelenik meg Kemény költészetében, az igazsághoz való ragaszkodása és az élettel szembeni alázata egyik legállhatatosabb lírikusunkká teszi.  

A kóborlás, a bolyongás, az útkeresés nem csupán tematizáló jegyei a kötetnek, hanem sajátos tapasztalatot is generálnak. Olvasóként mi is folyvást utazunk, hol ütemesen haladva, hol poroszkálva, vissza-visszalépve járunk be egy sajátos univerzumot. A keresők, a kóborlók univerzumát, ami a pokoltól a mennyországig, a világ peremétől a középpontjáig, a földtől a kozmoszig tart. Jobban mondva, önmagunk lelkének és szellemének zegzugába tévedve, különös, felforgató dolgokat tapasztalhatunk, s más emberként térünk vissza a valóságba.