Hallgatás és elhallgatás. Nem tudni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Bánki Éva regényének főhőse, az elbeszélő édesapja a szocializmus korabeli zalai kisváros, Nagykanizsa szülötte. Egy olyan kispolgári világé, ahol egy valamirevaló nő minden héten a fodrásznál ül, ahol valamiről nem beszélnek, mintha, amiről nem beszélnek, az nem is létezne. 

Jobb úgy tenni, mintha fogalmunk sem lenne róla, mi történt azokkal, akik felszálltak a vonatra, de sosem tértek haza. Az is rejtély, milyenek az „igazi zsidók”, hiszen Kanizsán – a paraszti származású anyai nagyapa szerint – csak „hamis zsidók” vannak. Nem tud a neológ zsidókon eligazodni, ahol ő élt, ott csak ortodox zsidók voltak, és nincs kitől erre rákérdezni, a „zsidó” szó tabu volt még a ’70-es években, pláne egy kisvárosban. 

Ami bizonyos, hogy Bánki (Bauer) Pisti a környék legszebb fiatalembere, aki folyamatosan üzletel, több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel. Lót-fut, mások ügyeit intézi, anélkül hogy meghatározná, ki is ő. „Apám, aki egy soha el nem mondott történet terhét cipelte a vállán, mindent tudott a kényszerű magányról. Hogy kizuhansz valahonnan, és soha nem érsz földet. Vagy csak biciklizel körbe-körbe, de nincs hova hazamenned.” – írja Bánki Éva apjáról a regényben. Pisti életében nincs nyugvópont, ahogy cél sem. Folyamatosan megy, mégsem lépi át Kanizsa határát. Iszonyattal vegyes kíváncsisággal néz be a Nagy Író pesti, Alkotás utcai lakásának ablakán, látja a csinos lányokat, akik süteményt habzsolnak és még ki tudja, mi mindent csinálnak az íróval. Kis félvilági dekadencia a zalai kisváros függönye mögött. Pistinek ennyi elég is, ő jófiú, túl jó fiú.

Lánya a kisváros fojtogató légköréből menekülve beiratkozik a bölcsészkarra és Budapestre költözik. Ahogy az lenni szokott, kinyílik előtte a világ. Ám a titkokat magában hordozza, és azok növekednek benne, megbetegítik. Évtizedekkel később méhnyakrákkal diagnosztizálják. A műtét előtt visszatér szülővárosába és számot vet életével, visszagondol apjára, szembesül a titkokkal, amik megmérgezték több generáció életét. Nem az számít, Feri bácsi kivel csalta meg Bözsi nénit: maga az elhallgatás mérgez.

Az elbeszélő beszámol arról, hogyan személytelenít el az egészségügy, ahogy Évából Évike lesz, még jó hogy nem „egyeske”. Az orvos betegét nem az arcáról, hanem a méhnyak-csonkjáról ismeri fel. Egy súlyos betegség átminősíti az embert. Elmélyíti és tárgyiasítja. A betegség rontás, megrontás. A műtét precízen elkövetett erőszak, ami után az illető nem lesz olyan, mint annak előtte. A műtét feltár, megmutatja, ami eddig rejtve volt. Vérrel, fájdalommal kimetszi a baj okozóját. 

A múlt képkockáit nem lehet ilyen könnyen kivágni. De újraszínezhetjük a képeket, kinagyíthatunk, lekicsinyíthetünk részeket, megnézhetjük távolról az egész képet, hogy így – az esetleges hiátusok ellenére is – összeálljon a nagy egész, vagy ha az nem is, egy új történet születhessen.

Bánki Éva könyve egyszerre családregény, betegségkönyv és szociográfia. Nem csak családregény, nem csak betegségkönyv és szociográfia. A párhuzamok, az önismeret könyve. Mindez a Bánki Évától már megszokott sallangmentes nyelvezettel, a legcsekélyebb didaktikusság és érzelgősség nélkül korrekt, hiteles módon.

Az „Apjalánya” a vidéki kispolgárság regénye. A vasutat választja fő motívumául, ez köti össze a különböző korszakokat és helyszíneket. A vasút a Monarchia, a haladás, az álmok, a tenger jelképe (Kanizsát a Budapest-Fiume vasútvonal tette gazdaggá), de egyben a halál, a deportálás szimbóluma is. A regény egy vasútállomáson kezdődik, és egy vasútállomáson fejeződik be. Talán azt sugallva, maga a XIX. sz. végén elképzelt haladás lett kérdésessé.

A regény két ember – apja és lánya – és két történelmi korszak – a szocializmus és napjaink – történetén át beszél arról, hogy az ember sorsa lényegében mindig szűkebb-tágabb környezete által nagyban meghatározott, ám annak alakulásába mégis van beleszólása. Eldöntheti, hogy identitás nélküli kisember marad, vagy túllép a határain. Hogy ettől boldogabb lesz-e, vagy kevésbé kiszolgáltatott, az más kérdés. 

A szerző megbocsát apjának, annak az embernek, aki soha nem bocsátott meg magának, hogy túlélte a zsidóüldözést. Ha nem is oldozza fel az apát jelentéktelensége alól, megértése által a helyére teszi a számkivetett, sehova nem tartozó embert, így magát is megszabadítva egy tehertől, amit egész eddigi életén át hordozott, mint egy lappangó betegséget.

A könyv azon túl, hogy kiváló szépirodalmi olvasmány, segítheti a befogadót saját családi traumáinak megértésében, a generációs mintázatok felfedezésében, így elindítva a feldolgozás útján.